A kultúra pártján

Vármegyeszerte megülik ma a magyar kultúra napját, s vélhetően a Himnusz is elhangzik. Szerencsére akadnak olyan települések, ahol a kultúra misszióként jelenik meg, ráadásul egész éven át, és egy-egy önkormányzati ülésen nem szükséges a testületi tagokat külön-külön győzködni, miért kell, s miért érdemes áldozni a kultúrára, a (köz)művelődésre. Ugyan a költségvetés szorít, minden forintnak ezer helye lenne, ám meggyőződésem, hogy kulturális vonatkozásban nem célszerű alkalmazni fiskális szempontokat. Meg különben is örök kérdés marad, akár az oktatás vonatkozásában is: forintosítható-e a jövő „szürkeállományába” való befektetés. Nyilván nem, de a hatása egy népet menthet meg, emelhet föl. Főleg most, amikor az élményt ajándékozni szlogenre ugranak sokan. Az sem árt, ha a szülők az élmény minőségére is figyelnek... 
Kölcsey 1823-ban e napon tisztázta le a magyar nép imáját, a Himnuszt, amely helyett Rákosi elvtárs újat íratott volna Illyéssel és Kodállyal. Még jó, hogy elfogadta Kodály érvelését: Minek kellene megváltoztatni? Jó ez nekünk így! 
S nemcsak jó, hanem szép is ez az ima, az összetartozás jelképe, fohász Isten felé, miközben feltárul egy nép múltja, mely a jövő erőforrása lehet. A kamaszok egy része nehezen tanulja meg, akár a Szózatot, de a jó magyartanár következetes, addig kérdezi, míg nem megy hibátlanul. Az is igaz, egy-egy jelentős ünnepen még mindig gyakori a zárt száj, s ami nagy szégyen: a politikusok körében is. El kellene érni, hogy mindenki nyitott szájjal énekelje a Himnuszt. Aztán majd lehet beszélni a magyar kultúráról, amelynek számos ágában világhírű e nemzet. 
Hatása egy népet menthet meg és emelhet föl.