A bölcs gondolkodó távolabbra lát...

Megismerhető-e Isten? – tette fel a kérdést Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita, majd meg is válaszolta: Nem lehet megismerni; Ő annyira más, annyira fölöttünk van, hogy a mi emberi értelmünk, jószándékunk nem ér fel hozzá. A keleti atyák azt mondják rá, hogy: végtelen, megközelíthetetlen, fölfoghatatlan. A fosztóképzővel ellátott jelzők joggal illenek rá, s az is igaz, hogy Istenről mindig csak analóg módon beszélhetünk. Isten jó, de másféleképpen, mint az ember. Isten szép, de ugyancsak analóg értelemben, mert nem lehet ugyanazt a fogalmat rávetíteni, mint az emberre, s így Ő is analóg módon közelít hozzánk. Ha meg akarnánk ismerni, akkor meg kellene halnunk, ahogy az Ószövetség is tartja… 

Isten azonban azt szeretné, ha még életünkben megismernénk – nyomatékosította az érsek –, így az emberek számára szép lassan kibontakozott, milyen is az Isten. Jézus elkezdett beszélni az Atyáról, tanúságot tett a Szentlélekről, a szentháromságról nem szólt, de a szeretetről igen – így vezetve rá bennünket erre a nagy titokra. Megfoghatatlan, elérhetetlen, végtelen. Jézus Krisztusban – aki az út, az igazság és az élet – foghatóvá, tapasztalhatóvá, érzékelhetővé válik Isten felénk hajló szeretete és a mi Isten utáni vágyunk. 

Isten azonban azt szeretné, ha még életünkben megismernénk

Az érsek-metropolita arról is beszélt, sokszor megkérdőjelezzük Isten igazságosságát, mondván: másnak sokkal többet ad, mint nekünk…, mi rendszeresen templomba járunk, mégis betegek leszünk… S hogy hol az igazság? Az érsek szerint, ha ez foglalkoztat bennünket, akkor nem Istennel, hanem saját igazságérzetünkkel van baj. Ha azt érezzük, hogy nem haladunk előre, ha tévelygünk, annak az az oka, hogy nem Istennel járunk, nem találtunk rá Jézus Krisztusra, aki az életet jelenthetné számunkra… 

 Azért, mert az ő szemük magasabban volt, mint a többi emberé. Az, aki erkölcsileg magasabb szinten áll, aki képes bölcsen gondolkodni, az előre lát; érti az életet, képes összerakni a múltat és kiolvasni belőle a jövőt. Érti azt is, mi történik körülöttünk és képes megítélni, mit kell tenni ebben az élethelyzetben. 
S hogy mit kell tenni ahhoz, hogy magasabb, erkölcsileg, szellemileg, értelmileg értékes, kimagasló emberek legyünk? Minél mélyebbre kell tekinteni önmagunkban, s ekkor kiemelkedő emberré válhatunk, ugyanis a lelkünk mélyén ott van Isten. 
Hajdú Zoltán Levente szóládi lelkipásztor, a Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálatának főigazgatója elsőként egyháza kedvelt köszöntését, az Áldás és békességet vette nagyító alá, amely életharmóniát és stabilitást jelent annak, aki él vele. Ezt követően Ézsaiást idézte, s arra bátorította a hallgatókat, hogy e szavak hallatán nyissák ki a lelküket, hagyjanak időt a csendre. hogy megérkezzen szívükbe a fény, amely nem a lámpások fénye, hanem a szereteté. Mindez azért lenne fontos, mert a mai világban bárhova nézünk, sötétség vesz bennünket körül, és az emberi perspektíva szerint hajlamosak vagyunk beletörődni ebbe a valóságba, miközben az Ige egy egészen más típusú felismerésről, megtapasztalásról beszél. 
– Nekem az a legnagyobb csoda, hogy megélője lehetek annak, amiről a Szentírás beszél. Az, hogy egy ötgyermekes lelkészcsaládból származom, ami különleges fészek volt, de számos későbbi, talán nyomorúságosnak nevezhető élethelyzetben is megtartott. Mennyire fáj, ha elveszíti valaki, s milyen csodás felismerni azt, hogy megélheted: az emberi közösség nem puszta biológiai formáció, családi leszármazás okán, hanem testvérként tekintenek rád. Isten azzal bízott meg, hogy hirdessem: a csoda valóságos, megélhető, az ember belehelyezkedhet ebbe a csodába, ahol érzi, hogy Isten felemeli. 
A lelkész elmondta: 1998-ban végezte el a teológiát, s mivel a hallgatói önkormányzat vezetője, köztársasági ösztöndíjas volt, mindenki azt hitte, ott marad majd Budapesten szolgálni. Ő pedig azt kérte, lehetőleg egy kicsi, szinte már halófélben lévő gyülekezetbe kerüljön. Mindenki megrökönyödött ezen, de boldogan költözött Szóládra, és az elmúlt esztendőkben sikeresen fellendítette a gyülekezetet. Nem kerülte el a mélység, a szomorúság, a fájdalom, a veszteség őt sem, de Isten kegyelme mindig megtartotta. 

Isten irgalmát illusztrálta 

Varga László megyés püspök személyes történetekkel illusztrálta Isten irgalmát, s az sem véletlen, hogy főpásztori jelmondata egyetlen szó lett: irgalom. Mint megjegyezte: hosszú út vezetett idáig, de megszelídítette az Isten az irgalmával. A katonaság idején tért meg, ahol pszichésen és fizikailag is kikészítették. Akkoriban 47 kg volt, alkalmatlan a katonaságra, de mivel pap akart lenni, megkapta a behívót. Egy hónap alatt eljutott odáig, ha ez így megy tovább, belehal... 
– Imádkoztam, s nem értettem az Istent, hogy engedheti meg mindezt. Egy baptista lelkésznek készülő társam megkérdezte, van-e bibliám. Mondtam, van, de otthon. Pedig itt kellene lenni, jegyezte meg, hogy olvashassam. Megkaptam a Szentírását, és egy lapra tettem fel mindent – mesélte. – A boldogmondások nagyon megfogtak, és a szegények között elosztottam az összes katonai kincstári cuccomat. Amikor jött a rovancs, ott álltam egy szál öltözetben. Semmim sem maradt, csak istentapasztalatom. Pici voltam, törékeny, és mindig megvertek az erősek. Amikor meghallottam Isten szavát és meg mertem tenni, hogy elajándékozom a dolgaimat, ismeretlen létállapotba kerültem. Megszűnt a szorongás, a félelem, kinyílt a világ. Isten irgalma megmentett. 
A papjelöltet, mivel folyamatosan lázadt a rendszer, de saját egyháza bűnei ellen is, minden évben eltávolították a szemináriumból. – Amikor elmentem, nem akartam pap lenni, de átadtam az életemet Istennek. Nem tudtam még, hogy nekem kell változni. Találkoztam egy alkoholista költővel, aki azzal szembesített: nekem papnak kell lenni, tömegek jönnek majd hozzám. Először kiakadtam ezen, de később megértettem, amit az egyházamról kimondtam, az kivetítés. Amikor Isten szembesített, akkor csodás élményt élhettem át. Meggyóntam a lelkivezetőmnél, s ugyan nem szoktam sírni, és a gyóntatóm se, de amikor megvallottam bűneimet, Isten irgalma olyan erővel talált el, hogy mindketten sírtunk. Megszabadított, s ugyanez az irgalom talált el, amikor beteg lettem; az üldöztetés nem tett jót a gyomromnak. Egy évvel a szentelés után már műtét előtt álltam, és nem ismertem az ellenségszeretet parancsát sem. Úgy gondoltam, jobb, ha feladom, így nem állhatok a hívek elé. Ekkor belépett életembe a Szentlélek. Megengedtem, hogy a karizmatikusok imádkozzanak értem. Egy pillanat alatt meggyógyultam; nem kellett műteni a gyomorfekélyemet. A belső újjászületés ajándékát kaptam, amikor életemben először elhittem, amit hirdetek: szeretet az Isten. Ekkor betöltött az öröm, ami azóta is megmaradt bennem. 

Isten szeretetéről értekeztek

A rendezvényt Nábrádi Csilla, az SZGYF vármegyei kirendeltségének igazgatója az egykor Siófokon szolgáló Fabiny Tamás evangélikus püspök Áldó hatalmak oltalmában című vers-imájával nyitotta meg. Az igazgató kiemelte:

•  Bizonyára sokan vannak közöttünk, akik még keresik az Istent. Felekezettől függetlenül. Éppen ezért fontos számunkra az ökumené. Mondhatjuk úgy is képletesen, hogy Isten házának sok szobája van. Ha valaki az egyikből egy másikba költözik, azok, akik ott maradtak, megnyugodhatnak, hogy nincsenek egyedül. Isten szeretete ugyanis beragyogja a házat, Isten jelenléte betölt minden szobát. Ezért is figyelünk arra minden évben, hogy a Püspökkenyér ökumenikus vallási műsorhoz hasonlóan, előadóink különböző felekezetek részéről osszák meg gondolataikat.