Titkok utcáin

A holdtölte emlékét idézik a kert letarolt fűcsomói, s a kósza álmok, de benned él a vágy a holnapra, amikor már a tegnap ősköde szitál a levegőben. Szerelemszagú az élet, a könny, a pille-pihegés. Az egész bolygó. Jó volna láblógatva leülni e sárgolyóra, s kívül rekeszteni minden bánatot, hogy befelé és felfelé hallgatózzunk, hogy észrevegyük az erőt adó és sokszorozó szeretetvilágot. Az Istenhez emelőt. Vágyjuk a békét a szívben, várjuk a szót a szájra, vagy a gyógyító csöndet… 

Ekkor talán megértjük, mit s miért így mért Isten. Rád és rám, közelre és távolra. Kik azok, akik a boldogság előfutáraként velünk együtt menetelnek. Nem érdekből, hanem szeretetből. A barátság tartalommal telített, nem szaggatták szét e szót politikai erkölcscsőszök. Ott van a mában, a holnapban, az ősz leheletében, a tél derében, a kikeletben és a nyár tüzében is. Életünk zarándokútjának állandó kísérőiként ugyanazt gondolják, akarják, mondják és teszik, mint amit mi. Ezért van varázsa a szónak, ereje a hűségnek és az imának, még a nappali izzás zajában is. 
Istenszag kering a légben. Jó tudni, hogy mellettem van, s hogy én mellette. Láthatatlan tekintet kacsint feléd, hogy cinkosa légy. Jelenléte körülölel. Úttalan utakon éppúgy, mint a szobában az íróasztalnál. A klaviatúrát is ő pötyögteti. Szem előtt tart és irányít, mert ez a dolga. Az élet főrendezőjétől kapod a szerepet, de a készséget is a szeretetre, s minden másra… 

Ezért kell elindulnod a titkok utcájába. Ne tétovázz, lódulj már, mert úgyis kézen ragad! 

Isten megfejthetetlen titka ez. Ezért kell elindulnod a titkok utcájába. Ne tétovázz, lódulj már, mert úgyis kézen ragad! Nem engedi, hogy behúzzanak a sikátorba, nem hagyja, hogy csalóka tükörrel tévesszenek meg, s hogy rossz helyen nyomd meg a csengőt az ódon kapualjban. Ne félj, jó helyre indulsz! 
Emlékek grádicsai kísértenek a lépcsőházban. Szívesen megpihennél a fordulóban, hogy magadba szívd a múltat s felfrissülj a jövőnek. Lábadról levered az út porát, és belépsz. Nem várja senki, hogy csengess. Messziről hallják lépteid neszét, hiszen régóta lesik érkezésed. Körpanorámás óriáshallban vár egek és földek ura. Nem faggat, hiszen te már kész vagy a válasszal. Nem ostoroz, nem kételkedik, nem bánt. Csak hallgat. Meghallgat. Jóságos atyaként magához ölel. Zokogásod csillapíthatatlan. Kis idő múltán szárad a könny, tisztul a szem, simul a bőr. Ott állsz az Úr színe előtt, s várod, hogy ítéletet mondjon rólad. Távlatok távlata nyílik meg előtted, hogy tehess. Érte és másokért. Sokakért, hisz szomjas a világ. 
Félszavakból is értitek egymást. Még egy ölelés, egy halk sóhaj, egy tétován elrebegett köszönöm, és újra a vaskorlátot szorítod. Fejed kába, egyre jobban szédülsz. Dúsan cizellált akantuszvirágok girlandjába kapaszkodsz, míg leérsz a földszintre. A szűk lépcsőházból kilépve ismét az utcán vagy, hogy nagyot szippants a levegőből. Fáradt arcod napfényben fürdik, üstöködet könnyed szellő borzolja. Ajkad szegletében újra ott bujkál régi, ismerős mosolyod. Tekinteted az égre veted; mintha a boldogság kék madara körözne fölötted. Megérkeztél. Megérkeztél?