Van még becsületes ember Kaposváron?  Elveszett a bankkártya, elkezdődött a pánik

Felforgattam mindent a szuperfontos kis plasztikért, de sehol sem leltem. Aztán átfutott az agyamon, hogy hátha elejtettem amikor boltban voltam korábban. Az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek, de a sok évtizedes tapasztalatom az, hogy ilyenkor az aki, amit talál övé elv érvényesül. Vagyis, gondoltam, az életben nem látom én már azt a kártyát. Le is vettem minden pénzt róla, hogy aki megtalálja ne tudjon vásárolni vele. Ugyanis az érintőkártyák korában már kód sem kell ahhoz, hogy használja valaki egy másik ember kártyáját. Pedig emlékszem régen, amikor még a bankkártya modern úri huncutság volt személyi igazolvány is szükséges volt hozzá. Manapság hiába a remény, bárki lehúzhatja bárkiét, nagyon minimális az esély rá. 

Nekem viszont szerencsém volt, mert még aznap jelentkezett egy hölgy a közösségi oldalon. Elmondta, hogy a kártyám a földön találta és a nevemre keresve talált meg, mert mint kiderült senki más nem él Kaposváron ezzel a névvel. Kész szerencse! Miután leellenőrizte, hogy tényleg az enyém a kártya telefonszámot cseréltünk és megbeszéltük, mikor adja vissza. 

A remény mindig él

El sem akartam hinni, hogy vannak még ilyen rendes emberek, ráadásul nem egy másik országban, hanem itt a városunkban. Amikor aztán elmentem a bankkártyáért tudtam meg, hogy ráadásul egy fiatal volt a becsületes megtaláló és még ekkor is arról beszéltem, hogy milyen ritka az ilyen becsületes ember. Ő pedig csak annyit mondott, szerinte ez a normális eljárási mód.
Sokszor vagyok negatív véleménnyel az utánunk jövő generációról, de most újra találkoztam olyasvalakivel, aki meghazudtolja a sztereotípiákat. A tanulság persze az, hogy bankkártyát ne zsebbe dugjunk, hanem a helyére, a tartóba tegyük vissza. És az is, hogy van még remény és mégsem érett meg az emberiség a pusztulásra.