Tanítás és fegyelmezés: a koki nyoma

Tanítási időben összevont, tagozatos foglalkozáson inkább kivonta volna magát a nagy hurrá alól, beült a hátsó sorokba, igyekezett megúszni. Testben jelen volt – magyarán. A pedagógus jó szándékkal, hogy nagyobb részvételre ösztökélje, megkérte, egyszer, kétszer, ki tudja hányszor, hogy támadja meg az első sorokat. Ezt végül sikerült abszolválni, vonakodva, vállvonogatva – gondolom, és egy trágár kifejezés kíséretében. Ami nem iskolába, meg egyáltalán, sehová sem való. Szaktanári figyelmeztetés lett a vége. Hiába, teljesen megérdemelten. Aztán most jöhet a szülő, hogy a csúnya beszéddel kapcsolatos, életkori sajátosságként jelentkező szokásokról a mostaninál szigorúbb hangnemben elbeszélgessen. 

Az ismerős gyermek példája után előkerül egy rég eltemetett emlék, amikor hatodikos diákként egy csúnya szóval elkövetett tanárbosszantás végződött fejre adott kokiban. Mely fájt ugyan, de legalább nem kellett hazavinnem írásban. Nagyon elszégyelltem magam, egy életre megjegyeztem, s ha jobban belegondolok, ma is érzem a helyét, ahol szegény Karcsi bácsi elégtételt vett a sérelemért. 
Nem törnék pálcát arról, melyik a jobb módszer. Senki sem híve az erőszaknak, de azt meg kell jegyezni, hogy soha többé nem volt ilyen problémám az oktatási intézmények falai között. Arról, hogy egy azonnal kiosztott szaktanári figyelmeztetés végül milyen hatékonysággal terel a tisztesség útjára, egyelőre nincsenek tapasztalataim. Érdeklődve figyelem a fejleményeket.