„A nagyi helyett most a kórházba megyünk..." 40 év után sem cserélné le a mentőautót

– Mi motiválta abban, hogy mentősként szolgálja a bajba jutottakat, balesetet szenvedetteket?
– Azok közé tartozom, akik a pályaválasztás alkalmával hamar megtalálták a helyüket – mondta Németh Géza. – Természetesen ehhez kellett belső és külső motiváció, mint például az iskolai elsősegélynyújtó szakkör, a hozzá kapcsolódó versenyek és egy remek felkészítő tanár. Egy-egy alkalom, amikor 12-14 évesen a mentőállomásra látogattunk, egyre jobban megerősített, hogy mivel szeretnék foglalkozni, mi áll hozzám a legközelebb. Amit akkor láttam, hallottam, magával ragadott. Megszólalt a riasztó csengő, és már futottak is a mentők, közben hallom, hogy „baleset történt”, „rosszullét az utcán”. Mindez az én pulzusszámomat is megemelte…
Középiskolai tanulmányaimat már a Munkácsy Mihály Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskolában kezdtem és itt is érettségiztem. Tanulmányaim idején, illetve a gyakorlati időben is folyamatos volt a mentőkkel való kapcsolatom és egyre nagyobb vonzalmat éreztem e hivatáshoz.
1984-ben jelentkeztem Kaposvárra mentőápolónak, így ismerhettem meg jobban a mentőtiszti munkát, természetesen ehhez további tanulmányokra volt szükség. 1991-ben megszereztem a főiskolai mentőtiszti képesítést. Ezzel a képesítéssel, a folyamatos képzéssel, kompetenciákkal magas szintű beavatkozásokat lehet végezni a sürgősségi és mentőellátás kapcsán.

– Ön közösségi ember, sokak példaképe. Melyek a jó mentőtiszt ismérvei?
–  Tudni kell, hogy a helyszíni, kórházon kívüli ellátás teljesen más, mint az intézeti jellegű, akár terápiás akár diagnosztikus megközelítésből. A mentőszemélyzet egymásra van utalva. A helyszínen tartózkodók sokszor az adott eset miatt ingerültebbek, türelmetlenebbek, mindezeket a beteg, sérült ellátása közben egyszerre kell kezelni. Mindenképpen szükséges elméleti tudás, amihez újabb és újabb eljárásrendek segítenek, gyakorlati tapasztalat, helyszín- és személyiségismeret. Partner és irányító szerep, ami segíti a helyszíni munkát.
– Ezek a személyiségjegyek, tulajdonságok, adottságok, képességek megszerezhetők, formálhatók, mélyíthetők. A fiatalabb kollégák „vevők” minderre és kellően kitartók is?
–  Úgy érzékelem, hogy igen. Azok a személyiségjegyek, amelyekkel „érkezünk” e pályára, csupán a hivatás alapjait adják. Az évek folyamán természetesen folyamatosan alakulnak, tapasztalatok épülnek be, s én kiemelném az önreflexiót is. A megbízhatóság, az empátia és az őszinteség az egyik legfontosabb olyan tulajdonság, ami vezérelhet bennünket. Igen, például meg kell mondani a kisgyereknek, hogy injekciót fog kapni, és fájni fog egy picit, és a szülőt is „ki kell javítani”, ha gyermekének azt mondja, hogy a mamához megyünk, nem a kórházba...
A kollégákkal sokat beszélgetek szakmai vagy a közösséget érintő témákról is. Természetesen ez oda-vissza történik, szívesen tanulok tőlük én is, sokat segítenek, de további ismeretet és tudást szerezni nagyon fontos. A mi hivatásunkban is szükséges az élethosszig való tanulás…

Németh Géza legfontosabb támasza a család

– Olykor élet-halál urainak tartják a mentősöket, és szidják is rendesen őket a családtagok, ha szerintük későn érkeznek, ráadásul a közelmúltban megváltozott a mozgósítás korábbi, megszokott rendje. Hogy tolerálják a kritikát?
– Az elmúlt négy évtizedben sok minden megváltozott, és ez így van rendjén. Személyi, technikai fejlődés nálunk is tapasztalható. Az egészségügyi felszerelések, szervezési, riasztási rendszerek egészen más mentőszolgálatot mutatnak napjainkban, mint több tíz évvel ezelőtt. Az eset bejelentése után, ha szükséges, a mentésirányító végig a telefonvonal végén marad és segít tanácsaival, míg a helyszínre nem ér a mentő. Azonban a helyszínre érve az azonnali segítségnyújtás, higgadtság már egészen más magatartást kíván a hozzátartozóktól.
– Gondolom, azért hálával is találkoznak…
– Igen, egy köszönő levél vagy üzenet jólesik a mentőszemélyzetnek, hiszen ez újabb erőt ad. Előfordul az is, hogy a bajba jutott vagy a hozzátartozó megkeresi a mentőállomást és személyesen mond köszönetet a mentésért. A covid járvány alatt egyébként számtalan magánszemély, vállalkozás és önkormányzat segítette felajánlásával a munkánkat.
– Honnan merít erőt a holnaphoz? 
– Legfontosabb támaszom, akár a pályaválasztásnál, tanulmányaimnál, akár a munkámban, a családom. Mivel csapatmunkában dolgozunk, ez is fontos erőforrás, és így még hatékonyabban tudunk segíteni.
– Nem tekinti egy kicsit misztikusnak e pályát?
– Kívülállóként valóban sokszor úgy tűnhet, hogy az, de az ellátórendszeren belül megvan mindenkinek a szerepe feladata, egyik sem működik a másik nélkül. Mentőtiszti munkával egyébként már az egészségügy több területén is találkozhatunk; nem csak a mentőmunka kapcsán, így például a sürgősségi osztályon és a háziorvosi ügyeleti rendszerben is.
– A kiégés veszélye nem kerülgette az elmúlt évtizedek alatt? Nem fordult meg Önben soha, hogy „más lovat” akart?
– Nem, ha újra kezdeném, akkor sem döntenék másként. Időközben egyéb képesítéseket is szereztem, így azokat is tudom gyakorolni szabadidőben. Próbálom megtalálni az egyensúlyt.  Nem merült fel soha, hogy mással foglalkozzam.
– Felesége is az egészségügyben dolgozik, ezért talán könnyebb megérteni, hogy „nem normális” a munkarendje a férjének…
– Valóban nem átlagosan megszokott munkarend a mienk. A 12-24 órás változó műszakok miatt bizony a hétvégi, családi, ünnepi és egyéb programok egyeztetése mindig nagy kihívás. Szerencsére a családom ezt mindig rugalmasan kezelte, amelyért a kezdetek óta hálás vagyok.
– Két fiuk van, lesz mentős utánpótlás?
– Segítettem a pályaválasztásban nekik, de rájuk bíztam a döntést. Ők az élet más területén helyezkedtek el.
– Mikor, s mily módon pihen a szolgálaton kívüli mentős?
– Mindig kell, hogy jusson idő pihenésre, feltöltődésre. Kikapcsol a sportolás, a kerékpározás, a horgászat és természetesen a kis házi kedvenc, Gyömbér, fiamék keverék kutyája, aki igencsak igényli a foglalkozást.