Kizárólag hivatástudattól senki nem lesz jobb orvos

A nyolcvanhatodik születésnapjára készülő, a Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével és számos szakmai díjjal kitüntetett Rozsos István sebészprofesszor, Kaposvár díszpolgára Pécsett járt egyetemre, majd vendégelőadóként hosszú ideig tanított itt, csakúgy, mint az egyetem kaposvári egészségügyi főiskolai karán.

Gazdag életmű van a háta mögött – két hónap híján ötvenöt éven a kaposvári kórház „kötelékében” állt, s az intézmény ikonikus alakjának tartották sokáig –, amelyben a hivatástudat és a szakmai ismeretanyag volt a legmeghatározóbb.

Mint Rozsos István megemlítette: hallgatóit is e két terület összhangjára próbálta motiválni, hiszen önmagától a hivatástudattól senki nem lesz jobb szakember, de anélkül viszont nem lehet jó szakember. Amikor arról faggattam, mire ügyelt leginkább a katedrán, így fogalmazott:

– A pontosságra és az érthetőségre, és olykor-olykor természetesen némi humor is jutott a hallgatóknak.

Azt csak én teszem hozzá, hogy kellemes pipafüst is, hiszen aki ismeri a Rozsos István sebészfőorvost, a „kulcslyuksebészet”, a kis sebzéssel járó operáció meghatározó alakját – ki több ezer műtétet végzett idehaza és a világ számos országában –, az tudja, pipa nélkül ritkán lehetett látni. Igaz, négy éve erről is lemondott. Miért? A belgyógyásza tanácsára.

Nem panaszkodik amiatt, hogy búcsút kellett intenie a pipafüstnek, hiszen mindig fegyelmezett ember volt. És soha nem tétlenkedett. Most sem. Ideje legnagyobb részében unokáinak ír egy-egy eseményről, amely hatással volt életpályájára. Ilyen például a Szentágothai János professzor által vezetett Anatómiai Szövet- és Fejlődéstani Intézetben eltöltött négy esztendő, vagy az 1956-os forradalom és szabadságharc pécsi eseménysora, de a gyerekkori békaboncolások is külön fejezetet érdemelnek, hiszen elkövetőjük mindig orvosnak készült, és soha nem bánta meg, hogy a gyógyításra szegődött.

Memoárszerű emlékfüzért állít össze – elsősorban a családjának, de élete, hivatása tulajdonképpen nyitott könyv, hiszen több kiadvány, köztük egyetemi jegyzet jelent meg tollából.

Emlékeztetett arra is: az orvostudomány három pilléren nyugszik; a gyógyító – megelőző-rehabilitációs-adminisztrációs munkán kívül a szakemberképzésen, továbbképzésen, a pedagógián, illetve a tudományos kutatómunkán. A Rozsos-életműből egyik sem hiányzik, és ezt számos, betegektől érkező köszönőlevél, valamint rangos szakmai elismerés igazolja.

Amikor arról kérdezem, elégedett ember-e, kijavít: – Talán így fogalmaznék: kiegyensúlyozott vagyok. Ezt pedig a „hátországon”, felesége, Magdi szeretetén túl istenhitének is köszönheti. Úgy véli: életpályánk nem pusztán önmagunk műve, hanem az Isten által kijelölt úton haladva az események és az elhatározásaink eredménye, melyek láncszerűen egymásba fonódva, kölcsönösen módosítják egymást.

Rozsos István professzortól azt is megkérdeztem, foglalkoztatja-e az elmúlás, szoktatja-e szívét a csendhez. Azt mondta, különösebben nem foglalkozik a véggel, mert már régen megadta magát Istennek, s a Miatyánk szavaival vallja: Legyen meg a Te akaratod!