Mindig visszavágyott a berekbe, akárhová is sodorta az élet

– Kiskomáromban születtem, a gyermekéveimet Pálmajorban töltöttem – mesélte a napjainkban Imremajorban élő Antics Lajos. – A háború alatt a németek tönkretették a csatornán a vízházat. Ennek következtében rengeteg hal jött ki a vízzel együtt a Balatonból. A korábbi lecsapolások egy pillanat alatt eltűntek, a területet elárasztotta a víz, amelyen csónakáztunk, horgásztunk, télen pedig fatalpra erősített dróton korcsolyáztunk – mesélte a nyolcvanhat éves Antics Lajos.

– Nagyon sok elítélt volt itt – tette hozzá Antics Lajos. – Aki nem adta le az előírt tojást, a zsírt, vagy nem szolgáltatták be a terményt, ide kerültek. Emlékszem, voltak itt jáki testvérlányok, akiknek a végrehajtó „lesöpörte” a padlásukat. Nemtetszésüknek hangot adtak, ezért kerültek ide. Én akkoriban már dolgoztam, és gyakran vittem a kerítéshez nekik szőlőt, ha arra jártam a kocsin. A hozzátartozók is gyakran bízták rám a nekik szánt élelmet. A mezőn figyeltem, mikor tudom odaadni. A női fegyőrök elnézőbbek voltak. A hivatalos úton érkező csomagok azonban gyakran nem értek célba.

– Akkoriban itt nem éltek civilek. Az elítéltek építették fel a majort. Utána érkeztek csak Zalából, az Alföldről, és a környékről a lakók. Az elítéltek négy nagy barakkban laktak Imremajorban, aztán 1953-ban, a Nagy Imre kormánnyal tűnt el a gulág. Az 56-os események engem Vas megyében értek, ahol előfordult, hogy megkértek, segítsek át embereket a határon. Volt, akit elvittem a határig ingyen. Azonban ott portyáztak az oroszok, ezért nem mertem belemenni a következő üzletbe, pedig negyvenezer forintot is felajánlott két tiszt, ami akkoriban nagy pénz volt. Nekem fontosabb volt, hogy ne kelljen rettegnem és ne kerüljek börtönbe – mondta Antics Lajos, aki Vas megyéből hozott feleséget a berek szélére, ahová mindig visszahúzta a szíve.

Hatvan év házasságuk alatt két gyermekük született. – Mindenkinek az állami gazdaság adott munkát. Termesztettek itt mindenfélét – fogalmazott. – Kendert, és dohányt is. Kézzel szedték a száráról, kirakták a dohányföld szélére, ahonnan vitték a szárítóba. Pálmajorban is volt dohányszárító. Zölden leszedték és madzagra fűzve szárították. Nagyon büdös volt: igazi kapadohányszag terjengett. Volt tehenészet is, és emlékszem, gyöngytyúkokat is tartottak. Három méter magas kerítés védte őket. Mindhiába, mert azok gondoltak egyet, és elrepültek Táska irányába. Voltak itt ludak is, a berekben jártak, mint a fácánok, de azok is „elvástak”.

– Aki dolgozni akart, annak megvolt a pénze – hangsúlyozta. – 1978-tól a vadgazdálkodás vette át a főszerepet. Fogatos kocsisként télen a vaddisznókat, őzeket jártam etetni a berekbe. Nem féltek, mert megtanulták, tudták miért megyünk. De volt itt hatalmas példányszámmal rendelkező fácántenyészet is, amelyeket vadászat céljából tartottak – mesélte Lajos bácsi, aki még bivalyokat is hajtott egykor a Nagyberek határában.

– Hatan voltunk bivalyosok – tette hozzá Antics Lajos. – Egyszer elaludtam a fogaton, és menet közben a bivalyok kidöntöttek az út mellett egy sürgönyfát a Fonyód-Fenyves útvonalon. Este volt. Sem autó, sem ember nem jött arra, hogy segítsen helyre tenni. A mai napig nem tudom, ki állította vissza. A bivalyokat aztán egyszer Balatonboglárra kellett áthajtanunk. Hetet összesen. Szerencsére akkoriban alig járt autó. Még a Balatonba is belehajtottuk őket, mert nagy hőség volt, az út pedig egy napig tartott gyalogosan. Lovaskocsi jött utánunk, amivel később hazamentünk.

Antics Lajos a balatonfenyvesi kisvasút fénykorára is szívesen emlékszik vissza. – A vasúti kocsik mindig tele voltak, ki dolgozni, ki iskolába járt vele. Kár volt így elhanyagolni, bár már tervezik a csisztapusztai szakasz felújítását, amit én már nem biztos, hogy megérek – tette hozzá szomorkásan Lajos bácsi, aki mostanában csak messziről tekint a Nagyberek irányába, pedig egykor szinte minden nap megfordult a természetben.

Gyerekként is dolgozni ment a berek szerelmese

– Édesapám 1949-ben meghalt, a bátyám bevonult, majd fogságba került. Én voltam az egyetlen férfi a háznál. A nagyszarvú szilajok szekere után kötöttem az ekét, mert nem bírtam el tizenévesen, amivel szántani kellett – Antics Lajos.

Gyerekkorában rámosolygott a szerencse is, amikor a háború idején Tab mellé került egy gyermektelen családhoz. – Annyira megszerettek, hogy saját gyerekükké fogadtak volna. Körbe vittek a házban, és a birtokon, hogy nézzek körül, egyszer minden az enyém lehet majd, csak maradjak. Ám nekem mindig visszahúzott a szívem a berekhez és a saját édesanyámhoz – mondta Antics Lajos.