Őrlángként vigyázzák Fehértó múltját

Vadregényes erdei út vezet egy ma már elnéptelenedett pusztához, Fehértóhoz, melynek kilenc éve felújított kápolnájában minden esztendőben misét tartanak. Hogy nem merült feledésbe a Nagybajomhoz tartozott Fehértó múltja, s hogy szépen rendbe tették a kápolnát, abban elévülhetetlen érdemei vannak Ballér Jánosnénak.

– Édesanyám Fehértón lakott, így ezer szállal kötődöm a pusztához – mondta Ballér Jánosné. – A Landor-család építettet egy kápolnát még az 1927-ben, melyet Szent Antalról neveztek el, így minden évben június 13-án fehértói mise és búcsú volt. Ilyenkor összegyűltek a helyiek, akik meghívták rokonaikat és ismerőseiket is. No ezt a hagyományt nem lehetett veszni hagyni, ezért döntöttünk úgy 2009-ben, hogy felújítjuk az épületet, melyhez az önkormányzat is segítő jobbot nyújtott.

Miközben az alkalmi parkolóból a misére igyekeztünk, kísérőm (ő vezetett át az erdei úton – a szerk.), a 62 éves Szerencsés Lászlóné elmesélte, milyen volt az élet Fehértó pusztán.

– Itt születtem, nekem Fehértó jelentette a gyermekkoromat, olyan élményekben volt részünk, melyekről a mai gyerekek többsége még csak nem is hallott – mondta. – Fára másztunk, fürödtünk a halas tóban, ráadásul nyaranta az unokatestvéreim is ellátogattak hozzánk, s együtt „bandáztunk”. Az emberek többsége a mezőgazdaságból élt. Édesapám azonban az állami építőipari cégnél dolgozott, ahonnan csak hétvégente járt haza, így a nagyanyám és az édesanyám, aki erdészetbe is eljárt dolgozni, foglalkozott otthon a lovakkal, a tehenekkel, a disznókkal.

S hogy, mi hiányzik neki a legjobban a pusztai életből? – A csend és a nyugalom – vágta rá azonnal. – Hiába dolgozott sokat mindenki, senki sem rohant. Odafigyeltek egymásra az emberek. Aztán megszűnt a munkalehetőség, a közlekedés sem volt biztosított: 4-5 kilométert kellett gyalogolni a buszmegállóig, senkinek sem volt autója, kerékpár is elvétve akadt. S lassan elnéptelenedett a puszta.

– Itt születtem, s amikor csak tehetem eljövök a misére, hiszen hozzátartozóink itt nyugszanak a temetőben, s ilyenkor rójuk le a tiszteletünket – tette még hozzá Szerencsés Lászlóné, majd leült a hűs fák árnyékában egy padra és hallgatta Marics József és Horváth András miséjét.

– Ezer oka van annak, hogy eljöttem Fehértóra – hangsúlyozta Marics József atya. – Az első, hogy Nagybajomban születtem, de rokonaim éltek Lencsen és Kakpusztán is. – S komolyan foglalkozom az egyháztörténettel, s ez egy olyan vidék, ahol valamikor Árpád-kori plébánia működött.

Hozzátette: a török kiverése után, amikor újraéledtek a puszták, a tanyák csodálatos élet folyt itt, de a TSZ-ek megalapítása iszonyatos pusztítással járt. – Mert ezek a jól működő puszták, tanyák, ahonnan kiváló koponyák, fényes tehetségek származtak, teljesen kihaltak – fogalmazott Marics atya. – Pedig csak utat kellett volna építeni, kihozni a villanyt és akkor itt egy olyan közösség jött volna létre, mely Európában is utat mutató lett volna.

Rengeteget dolgozott a puszták népe, mégis szakított időt a hit gyakorlására, ám ez a 21. században ez már megváltozott. – Sajnos az emberek bármennyire is a közösségi élet fontosságát hangsúlyozzák, nagyon elmagányosodtak – hangsúlyozta Marics József. – Mert hiányzik az Istenbe vetett hit, az emberek és a haza iránti odaadó szeretet. Ha ezek meglennének, egy csodálatos világ jönne el. Nekünk az a feladatunk, hogy egy-egy ilyen összejövetelen találjuk meg a gyökereket, ápoljuk azokat és szervezzünk közösséget. Nem szabad feladni a harcot, egy szebb jövőt kell építeni.

Az atya szerint a papoknak, az egyházközségnek kellene kibővíteni a kört, bele kellene vonni a közösségépítésbe a polgármestereket, az igazgatókat, a tanárokat, az önkormányzati képviselőket és a lokálpatriótákat. – Mert nagyon sok a szemérmes ember, akiket, ha megszólítunk, akkor képesek valamit letenni a nemzet és az egyház asztalára.