Tóth Géza akkor is megtalálja a színházat, ha Thália nem keresi őt

– Hogyan emlékszik arra a napra, amikor a Csikybe került?

– Akkoriban Mohácsi Jánossal egy budapesti amatőr színházban játszottunk. Schiller: Ármány és szerelem című darabjában szerepeltünk, amelyet Ascher Tamás, (a Csiky egykori főrendezője) is megnézett. Hamarosan a Vígszínház presszójában beszélgettünk vele és Babarczy Lászlóval. Felajánlották, hogy jöhetünk Kaposvárra csoportos szereplőnek, ám egy feltétele van: mindketten váljunk meg a bajszunktól. „Azt már nem!” Huszonkét évesen mi akartunk dönteni a külsőnkről... Később mégsem kellett megborotválkoznunk, mert a János vitézben kaptunk szerepet, és oda nagyon is illett a bajusz.

– Legendás színházi műhelybe csöppentek, ettől sem voltak megilletődve?

– Az első napon Lukács Andor és Kerekes Éva kis kézikamerával interjút készítettek velünk. Mondanom sem kell, hogy nagyon flegmák és nagyképűek voltunk 1983-ban... Csodálatos emberek vettek körül. Már túl volt a színház a „Zsámbéki-korszakon”, akkor ment a Marat halála, ami a bemutatón nem is volt talán akkora siker, de a közönség bele látott egy különös jelentéstartalmat. A nézők egyszerűen átkódolták az előadásokat...

– Mi volt az első szerepe?

– Molnár Ferenc Liliomában alakítottam az egyik rendőrt. Csupán egy mondatom volt, emiatt el is keseredtem, ám azért az egy mondatért nyíltszíni tapsot kaptam, ma is emlékszem rá: „Mikhál, ne vedd ki, mert elfolik a vére...” Eleinte nem tudtam helyesen próbatáblát olvasni, és emiatt elkéstem. Meg azért is, mert könyvtárban voltam. Babarczy ezt az egyet megbocsátotta, mert örült, hogy művelődik valaki. Első generációs vidéki értelmiségi srác lettem. Eredeti szakmám esztergályos, de ma már a művész szemével nézem a világot.

– Sokan sokfelé mentek innen. Önt mi tartotta itt?

– Nem éreztem, hogy hívnának. Ugyanakkor ide olyan rendezők jöttek a világ minden tájáról, mint Vasziljev, Milenkovic, Jeles András... és az előadásokkal eljutottunk Berlintől Moszkváig. Voltunk Varsóban, Strasbourgban is. A Kaposvár-jelenségnek köszönhetően nem kellett elmennünk ahhoz, hogy táguljon a látókörünk. Volt a színháznak egyébként egy második, jelentős, jó szakasza, amiben még színészként vettem részt. Ekkor ment a Megbombáztuk Kaposvárt, a Csak egy szög, Csárdáskirálynő... Akkoriban még szívesen nézett a közönség nem szórakoztató darabokat is.

– Akkoriban? Változott azóta közönség ízlése?

– Az csak városi legenda, hogy a néző szórakozni jár a színházba. Igaz ugyan, de nem mindegy, mi a szórakozás. Aki sok édességet eszik, annak előbb-utóbb jól esik a savanyú vagy a keserű íz. A színháznak nem dolga a kereskedelmi csatornákkal versenyezni, ám feladata ráébreszteni a nézőt arra, hogy gondolkodó lény. Ne arra hívja fel a figyelmet, ami hétköznapi, hanem arra, ami különleges. A színház az elmúlás művészete egy sajátos térben. A nézők ugyanolyan alkotótársak. Emiatt is fontos az évad összeállítása, ami már maga is művészet. S ugyanígy a társulat összeállítása is művészet. A múlt nélkül nincs jelen, jelen nélkül pedig nincs jövő.

– Az utóbbi években inkább a rendezői székből ismerhetjük, színpadon alig látjuk. Hogyan lett színészből rendező?

– Azt szoktam mondani, hogy Mohácsi rendező lett, én pedig rendezek... Egyszer Lázár Kati kért meg, hogy segítsek neki, s láttam ebben a feladatkörben fantáziát. Az első önálló rendezésem egy hátrányos helyzetű fiatalokból álló társulat, a Karaván színház vizsgaelőadása volt, ahová Nyári Oszkár hívott. Azóta ezt az előadást Békéscsabán, Tatabányán, Debrecenben is megrendeztem az ottani színészekkel koprodukcióban. Kaposváron is játszottuk: Egerek címen futott. Idén Veszprémben rendeztem meg.

– Újra és újra megrendezni egy előadást: kihívást jelent még?

– Szerettem ezt a „kálváriát”. A történet nem didaktikus módon beszél a gyerekeknek arról, hogy fontos a változás, és a tapasztalataink segítségével meg tudjuk változtatni a véleményünket. Ezt többször is érdemes elmondani.

– Bár rendez felnőttelőadásokat, azért leginkább a gyerek- előadások jutnak önnek...

– Szívesen rendeznék stúdió-, vagy zenés előadást is, de a gyerekszínház is rengeteg örömet képes adni. Nem tudok színházcsinálás nélkül élni. Ha nincs feladat, akkor kitalálok.

– Hogyan képzeli el a továbbiakban a „színházcsinálást”? Rendezőként, vagy színészként?

– Nehéz alkat vagyok. Fiatalos senior típus. Régebben sokat játszottam öregeket, mostanság nem gondolkodnak bennem öregként. Bár szabad­időmben szeretek feltöltődni kertészkedés közben, mégis azt érzem, az az igazi, ha színházközelben vagyok: nem ropog a térdem, nem fáj semmim. Ugyanakkor azért van bennem egy kis izgalom, ennyi rendezés után újra felmenni színészként a színpadra...

A munkán múlik

Tóth Géza hisz abban, hogy egy előadás szakmai értékét nem ízlések és pofonok határozzák meg, hanem a belefektetett munka. – Az előadás létrehoz egy világot a színpadon. Én nem mondom, hogy jó, vagy rossz az előadás, csak azt, hogy én másképp csináltam volna. Ha egy előadásba belekerül a politika, a jobb- vagy baloldal, azt méltatlannak érzem. Inkább a belefektetett munka legyen az, ami látszódjon a színpadon. Az egész ország színházi világát egy új irányzat határozza meg: a menedzsertípusú igazgatás. Ez akár jó is lehet, ám arról nem szabad megfeledkezni, hogy a fiatal színészeket ne kerüljék el emiatt a klasszikus, nagy szerepek, még akkor sem, ha a műfaj nem vonz annyi nézőt...

Szelíd modoros

– A Szelíd Modorosok, vagy röviden SZE-MO Egyesületet azért hoztuk létre, hogy felületet adjon színházi munkának – mondta. – Így született a egyebek között a Sóska és sült krumpli, a Csütörtököt mondok, vagy éppen az Anyanyelv című előadás.