Az élet megpróbáltatásai megedzették a lellei művészt

– Május 10-én hajnali fél hatkor láttam meg a napvilágot, és a születésnapomon is erre az időpontra állítottam be az ébresztőórát. Ittam az egészségemre egy pohár pezsgőt és visszafeküdtem – mesélte a jeles napról az idős művész a városi galéria felé ballagva. – Hat és fél hónapra születtem az ausztriai Lajtaszéken, ahol akkor tartózkodott az édesanyám. Állítólag alig adtam életjelt magamról, ezért már papot is hívtak, de aztán meggondoltam magam, és ha már annyira siettem, hát maradtam még egy kis ideig – elevenítette fel mosolyogva a születésének körülményeit Stotz Mihály.

Aztán mosolyogva a lellei galériájába invitál, mondván: beszéljenek helyette inkább a képei. A galériához érve megjegyezte, hogy elsősorban grafikusművésznek tartják, de a festészet is közel áll hozzá. Mivel az olajra allergiás, inkább akvarelleket szokott készíteni, a színeket is csak kiegészítésként használja. A kiállításon egyébként csak az ő alkotásai láthatóak, amelyek keresztmetszetet adnak az eddigi munkásságáról. A művész arról is beszélt, hogy az alkotói tevékenységét egy baleset majdnem derékba törte: egy koccanás során beverte a bal szemét a kormányba, és leszakadt a retinája. Bár egy ismerős professzor megműtötte, de a látását erre a szemére már nem nyerte vissza, ami főleg a nagyobb térlátást igénylő munkáiban okozott nehézséget. Őt azonban nem abból a fából faragták, hogy feladta volna.

Bár többnyire megbízásokon dolgozott, az önálló műveiben azonban tetten érhető a magány. – Egész életemben egyedül voltam, és ma is magányosan telnek a napjaim – mondta. Magyarázatként az élettörténetére tért vissza: – Az eleim jómódú vendéglátósok voltak, az édesapám osztrák, az édesanyám magyar volt, ezért már a születésemtől kettős állampolgár vagyok. Bár abban az időben Kispesten laktunk – a szüleim csak látogatóban volt Lajtaszéken –, rövidesen Lellére költöztünk. Itt nőttem fel, és itt kezdődtek a megpróbáltatásaim is. Édesapám a háborúban eltűnt, s mivel a többieknél jobb módban éltünk, az iskolában kiközösítettek, a volt Jugoszláviából származó orosztanárnő pedig kis kuláknak szólított. Bosszúból alaposan megtanultam a nyelvet, nemsokára pedig már jobban beszéltem oroszul, mint ő – jegyezte meg. Mindez azonban nem segített a magányán. Nem volt testvére, nem voltak barátai, nem vett részt a bandázásban, a délutánjait is egyedül töltötte. – Ekkor fordultam a természethez, fedeztem fel a szépségeit, és lettek örök barátaim a füvek, a fák, a virágok – avatott be.

Bár a kirekesztettség nagyon fájt neki, nem hagyta el magát. Öntörvényűvé vált, aki az atyai intelmeknek megfelelően az ösztönei szerint cselekedett, mindenkor törekedve a tökéletességre is. Az élet azonban további megpróbáltatásokat tartogatott számára: az ötvenes évek államosításai során mindenüket elvették, és sokáig osztályidegenként kezelték őt is, középiskolába is csak többszöri elutasítás után sikerült bejutnia.

Az érettségi után budapesti évek következtek, ahol a művészvilág is felfigyelt a grafikáira, és a sors furcsa fintoraként egy pártbizottsági megrendelésre készített portréja nyitotta meg az utat az elismerés felé. A nagy változást egy UNESCO-pályázat jelentette az életében, amelynek révén elindult azon az úton, amely végül az operaházi megrendelésekhez is vezetett.

Mivel a családot nem vihette magával – állandó társa csak a második felesége volt, akivel hat és fél évig élt Berlinben, de ő autóbalesetben meghalt –, egyedül járta a világot, egy-egy megrendelésen gyakran hónapokat dolgozva a szállodai szobákban. Lánya Budapesten él, a sok egyedülléttől pedig végképp megkeseredett.

Az UNESCO-, Somogy Polgáraiért és Pro Urbe díjas Stotz Mihály 1990-től már kevesebb megbízást fogadott el, édesanyja tíz éve bekövetkezett halála óta pedig többnyire itthon tartózkodik, az alkalmi munkák mellett csak a német bayreuthi operaházzal van élő szerződése.

Lelki szűrőjén küld át minden vizuális élményt

– Már kisiskolás koromban jól rajzoltam, témát a természetben szerzett élményeim adtak. Egy idő után azonban már nem is határoztam el előre, hogy konkrétan mit fogok megrajzolni vagy lefesteni, és nem is a látványt örökítettem meg. Egy vizuális élményt elraktároztam, ami megérett bennem, átment a lelki szűrőmön, majd váratlanul előjött belőlem. Az elkészült munkáim sokszor nem is hasonlítottak az eredetire, de valamennyi mögött hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de ott volt a végtelen magányom. Ebből soha nem tudtam kitörni, bármennyire is igyekeztem – avatott be a műhelytitkaiba Stotz Mihály.