A múltból csak a valódi értékek maradnak fenn az idő rostáján

– Mesztegnyő milyen helyet foglal el a szívében?

– A szülőfalu számomra is a világ közepe, a megfellebbezhetetlen igazodási pont, gyermek- és ifjúkori eszmélésem színtere; ma is meghatározó szerepe van az életemben. Mesztegnyő a honismereti mozgalom egyik, országosan is számon tartott fellegvára, soha el nem múló elfogultsággal, gyermeki rajongással szeretem, és máig erős, eleven kapocs fűz ide. A faluközösség, a jobbágy-paraszti, reformkori zendülő őseim, nagyszüleim, szüleim életfogytig tartó hálára köteleznek. És ezt a hálát talán némileg sikerült a falumonográfia megírásával kifejeznem. Meghatódtam, amikor igyekezetemet díszpolgári címmel ismerték el.

– S Gál tanár úr?

– Életem egyik nagy ajándéka, hogy voltak kiváló tanáraim, köztük is talán a legmeghatározóbb a marcali gimnázium történelemtanára, Gál József. Nemcsak széles látókörű szakmai, pedagógiai tudása, hanem embersége, empátiája is a legnagyobbak közé emelte. A sokszor bizonytalan, gátlásokkal küzdő diák néha még a családi problémáit is bizalommal megosztotta vele. Hon­ismereti, helytörténeti szakkört vezetett, amelynek már másodikos gimnazista koromban a titkára lettem. Valamennyiünket arra biztatott, hogy alkotó módon, önállóan kutassunk egy-egy témát; én a falum hiedelmeit, babonás szokásainak gyűjtését vállaltam, dolgozatomat Helikoni Arany­éremmel jutalmazták. Nem volt kérdés ezután, hogy magyar-történelem szakra jelentkezzem.

– Nemrég tartotta az egyesület a szokásos éves közgyűlését, ahol tervekről is szó esett amellett, hogy mielőbbi fiatalítás szükséges. Ön szerint a Somogy Megyei Honismereti Egyesület mire lehet a legbüszkébb?

– Saját kutatásaimat végezve, tudtam: soha nem lesz annyi hivatásos kutató, történész, levéltáros, muzeológus, néprajzos, amennyire szükség lenne ahhoz, hogy a településtörténeti, mikrotörténeti kutatások terén az eddiginél nagyobb eredményeket érjünk el, pedig ezek ma már – a korábbi nézetektől eltérően –, igencsak nélkülözhetetlenek a köztörténetírás számára. Ezért tartottam fontosnak, hogy a helytörténeti, honismereti kutatókat minél nagyobb számban bevonjuk a munkába. Az elmúlt évtizedekben több alkalommal falukrónika-író pályázatokat hirdettünk, és büszkeséggel tölt el, hogy a máig elkészült településtörténeti kiadványok száma megközelíti a százat. További terveink közt hangsúlyosan szerepel az életutak, családtörténetek megírása. Szórványosan eddig is készültek megindítóan szép munkák, például a néhai Tóth Dénes vörsi tanító, illetve László István balatonszentgyörgyi tanár nemcsak a falujuk történetét írták meg, hanem családjukról, életútjukról hagytak emléket az utódok, az utókor számára. A közelmúltban pedig Horváth József csurgói helytörténész családtörténeti munkája jelent meg, fia biztatására. Bízom benne, hogy a fiatalabb nemzedék számára követendő példát mutatunk.

– Ehhez a nehéz misszióhoz „szent megszállottság” kell, nem?

– Középiskolás korom óta több mint öt évtizede részt veszek a honismereti mozgalomban, és életem során soha egy pillanatra sem szakadtam el tőle, talán ezt szokták hivatásnak, elhivatottságnak, missziónak nevezni. Ez a „szent megszállottság” szükséges ahhoz, hogy helytörténeti kutatóink, egyesületi tagjaink ezt az anyagi haszonnal nem igazán kecsegtető munkát a közösség javára elkötelezetten végezzék.

– Hogy érzékeli: a szerzőn kívül a történelemtanárokat, s a középiskolás diákokat képes tűzbe hozni egy-egy falumonográfia?

– Hiszem, hogy mindenkit megérint egy-egy addig ismeretlen helytörténeti adat, információ, amely a múltból felbukkan és környezetünket, településünket a történelem részévé teszi. Egy falumonográfia által személyessé, megélhetővé válhatnak a történelem egyes fejezetei. Az oktatás hihetetlen haszonnal építhetné be az iskolai tananyagba…

– Miként lehetne rávenni a fiatalokat arra, hogy legyenek kíváncsiak közvetlen környezetükre, gyűjtsenek, kutassanak?

– Nem lehetetlen feladat, de az életkori sajátosságokat nem szabad figyelmen kívül hagyni. Fontos, hogy érdekes, önálló munka, kutatás, gyűjtés legyen olyan témákban, amelyek személyesen érintik a fiatalt. Ahogy erre már évtizedekkel ezelőtt ráérzett egy tabi történelemtanár, Tóth Tibor, aki nem mellesleg egykor a kaposvári Táncsics gimnáziumban Marek János tanítványa, honismereti szakköröse volt, és a megyei honismereti egyesületünk tagja. Diákjainak például elsőként azt a feladatot adta, hogy családjuk történetét kutassák fel. Több megyei és országos honismereti, történelmi, műveltségi vetélkedőn szerepeltek, kiváló helyezéseket értek el a középiskolák csapatai az elmúlt évtizedekben. Erre ma is számos lehetőség lenne.

– Múlt nélkül nincs jövő. Ha jövőbelátó lenne, Ön szerint a XXI. századról milyen lenyomat maradna az utánunk jövő nemzedékeknek? Bennem a polarizált társadalom, közöny, dilettantizmus, uborkafára felkapaszkodott karrierlovagok mellett ott sorakozik ez is: nemzettudat, hazafiság, honszerelem, hűség…

– Kényszerűen optimista vagyok. Azt látom, hogy a múltból is a valódi értékek váltak időtállóvá. A többi kiesett az idő rostáján, a nemzeti emlékezet bölcsen intézi a dolgát. Hinnem kell, hogy így lesz ezután is.

Fotó: Kovács Tibor

Tanáregyéniséget minden diáknak!

Gálné Jáger Márta arról is beszélt lapunknak: rettenetesen sajnálja azokat a diákokat, akik iskolai tanulmányaik alatt igazi tanáregyéniségekkel nem találkoznak.

– Ez utóbbiak ugyanis nagyon kevesen vannak, és sokkal több figyelmet, megbecsülést érdemelnének – hangsúlyozta. – A tanár nemcsak a tárgyi tudásával, hanem egész személyiségével nevel, és óriási a felelőssége, hogy mit ad át a jövő nemzedéknek. A tehetséges fiatal azonban előbb-utóbb megtalálja a maga útját, néha egy magyartanár, vagy más szakterület elhivatott képviselője is kiváló példa lehet.

Időzavarral küzd

Az Országos Honismereti Szövetség elnökségének tagja és a Honismeret, a Somogyi Honismeret és a Somogy című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. Állandó időzavarral küzd, megjelent írásait, tanulmányait kibővítve egy gyűjteményes kötet kiadását tervezi.