A szív csendjében születhettek meg Pilinszky versei és prózái

A Szivárványba a Kaposvári Egyházmegye meghívására érkeztek, ám a pandémia késleltette a találkozást. Most viszont zsúfolásig megtelt a kultúrpalota, a nézők pedig mintegy 80 percnyi varázst kaptak költészetből, muzsikából, anyaszeretetből, istenkeresésből, evangéliumi példákból, szerelemből és az életünket át- átszövő talányból. Úgy is fogalmazhatnék: az egyház arcából, hiszen hagyománya van az egyházmegyében, hogy Tolnai Mária jóvoltából egy-egy előadó, közösség érkezik a püspöki székházba, hogy régi és új színek vegyítésével rajzolják meg az egyház valódi arcát.

Varga László megyés püspök köszöntőjében elmondta: Kalkuttai Szent Teréz anyától tudja, hogy Isten a csend barátja; Isten a szív csendjében beszél, s úgy véli: a Pilinszkytől ajándékba kapott versek és prózák ebből a csendből – Isten csendjéből – születtek. Arra is utalt: Pilinszky János A címzett „ismeretlen” című, az Új Emberben megjelent írása józanította ki fiatal korában, amikor hivatáskrízisben volt, és általa sikerült végleg igent mondania Isten hívására. Vecsei H. Miklós az előadói est kezdetén szabadkozott: elfelejtette magával hozni a szövegkönyvet. Ha nem jegyzi meg, észre sem vettük volna, hiszen elementáris erővel mondta-kísérte a verseket.

Szabó Balázs dalszerző-énekes, a Szabó Balázs Bandája vezetője zenészként, s barátként működött közre a költői életmű megidézésében – olykor évődő megjegyzésekkel tarkítva-gazdagítva az estet, melynek legfőbb rendezőelve – szövegkönyv ide vagy oda –, a hitelesség volt. És az a látszólagos könnyedség, ahogy a páros interpretálta a száz éve született, hihetetlen intellektusú költő verseit, nyilatkozatait – felelevenítve a nagynénikkel tarkított kamaszkort, az útkereső vergődést. A két előadó szinte kézen fogta a publikumot, hogy a „szépség labirintusában” kalauzolja. Elhangzott: a Pilinszky által Magyarországon ismertté tett Simone Weil francia filozófustól származik e metafora, amely mitikus életszituációba vezérel, miszerint a „szépség labirintus, melyben ugyan sokan elindulnak, de a legtöbben megtorpannak. Akik viszont odabenn maradnak, utána már ők tessékelik beljebb az arra járókat. A beavatás csakis az anyagon keresztül történhet, ami testi és lelki szenvedéssel jár. A lélek az anyag szerint gravitál folyamatosan, és ezzel csakis a kegyelem helyezkedhet szembe.”

Humorral vegyes játékosság és különös mélység kettőssége uralta az előadást – ezzel is megidézve Pilinszky személyiségét –, mely hosszú csendeket diktált a léleknek. Elég, ha a költő halálos ágyán fekvő édesanyjának utolsó szavára – a tenger –, vagy a velemi ház-béli kvaterkázására gondolunk. A vendéglátó Törőcsik Mari–Maár Gyula-házaspáron kívül Pilinszky és Fejes Endre, a Rozsdatemető szabad szájú írója volt jelen. S míg folyt Vecsei lendületes történetmesélése, ismert és kevésbé ismert művek hangzottak el – szikár-keményen vagy zenei kísérettel.

Vecsei H. Miklós nem rejtette véka alá: külföldi folyóiratok címlapján előbb voltak olvashatók versei, mint idehaza, így aztán világszerte ismertté lett – többek között azért is, mert soraiban nem jelent meg nemzeti „plusz”, így művei egyetlen nyelven sem kívántak lábjegyzetet. No de az is igaz volt rá – csakúgy, mint másokra – nem lehetett próféta saját hazájában.

Pilinszky viszonzatlan szerelmeiről – mint Törőcsik Mari – és házasságairól is szó esett, s a beszédes, évtizednyi csendről, amely a misztikus Simone Weil kötetét olvasva következett. De arról is: az est előadói felkerestek néhány személyt azok közül, akik jól ismerték a költőt, köztük: Jelenits István piarista szerzetes tanárt, Béres Ilona színésznőt, Maár Terézt, Törőcsik lányát, kinek keresztapja a költő volt, és természetesen Törőcsik Marit. A nemzet színészével két éve, már betegen elmondatták az Apokrifet. S most ezt – az est zárásaként – minimális színpadi fény mellett, vágatlanul lejátszották. Mari kezdetben nehezen artikulálva formálta a szavakat, de később már tüzesen mondta a sorokat. Közben bevallotta azt is: rosszul látja a szöveget, mert mindig bepárásodik a tekintete. (Nem vagyok most jó, bár volt azért, amikor jól mondtam verset… – jegyezte meg mellékesen.) Zsebkendőt kért, majd újra átszellemülten, katartikus erővel szavalt. A közönség némán, magába zuhanva hallgatta. Mari pedig minden bizonnyal tisztában volt vele: nagy szerelmén, Maár Gyulán kívül János, a hű barát is várja már odaát.

Az életművének nincs zenitje

Vecsei nyomatékosította: Pilinszky életművének tulajdonképpen nincs zenitje, mert tizenhét esztendősen ugyan­olyan nívón alkotott, mint halála előtt, hatvanévesen.

Csillaghálóban hányódunk / partravont halak, / szánk a semmiségbe tátog, / száraz űrt harap (…) Roppant hálóban hányódunk / s éjfélkor talán / étek leszünk egy hatalmas / halász asztalán – írta 21 évesen, 1942-ben a Halak a hálóban című versében. Majd egy évre rá, az Éjféli fürdésben: „Mert lenn hináros rét lobog, / alant a kagylók boldogok, / szivük remegve tölti meg / a fénnyel érő sűrü csend. / És mintha hívást hallana, / zuhanni kezd az éjszaka, / moszat sodor vagy csillagok, / nem is tudom már, hol vagyok?”

Vidám is tudott lenni a költő

Pilinszky egyébként nemcsak szomorú, hanem vidám is tudott lenni. E sorok írójának Törőcsik Mari – Pilinszky nagy szerelme – mesélte el Kaposváron a Naphosszat a fákon című darab egyik próbája előtt, hogy kevés emberen derült annyit, mint a költőn. – Amikor János beszélt, különösen saját magáról, az maga volt a derű – mondta a nemzet színésze. A halála előtt sem tudott más lenni. Mesélték: az ügyeletes orvos és a nővérek körülállva hallgatták Pilinszkyt, aki azt ecsetelte, hogy amikor bevitték az intenzív osztályra, és ott feküdt az ágyon csövek között, miként látta önmagát. Annyira nevettek rajta, hogy harsogott a kórház. Ő is felkacagott, s így halt meg.

Fotó: Kling Márk