Életműdíjjal ismerték el Adelmann István munkáját

Adelmann István szíve szerint többszörösét válogatta volna össze a kiállított képeknek, amelyeket a „Föld árnyékos oldalán” fantázianevű önálló kiállításán bemutat. A könyvtár falain hírességek, tájképek és pillanatfotók kaptak helyet. A fotós már nyolcéves korában díjnyertes képet lőtt. 

– Eleinte emlékképeket készítettem kirándulásokról, és tájképeket fényképeztem – mondta. – 1959-ben egy tihanyi tájképet fotóztam egy, a nővéremtől kölcsön kapott Weltaflex típusú géppel. Később találkoztam egy díjnyertes panorámaképpel, amelyet valaki ugyan onnan készített, mint ahol én álltam egykor, ám a másik fotós rutinosabb volt nálam, mert ő nevezte a fotóját egy pályázatra – mesélte Adelmann István, akinek családjában mindenki szeretett fotózni. Ő maga rendszeresen kölcsöngéppel dolgozott, majd a kilencvenes években, amikor nővére kompakt gépre váltott, megvásárolta tőle a régi Praktika gépet. Ettől kezdve nem volt megállás, a fotós és az éppen aktuális gép elválaszthatatlanok lettek. Adelmann István gyakran el sem tette, a nyakában hordta, nehogy lemaradjon a témáról. 
Egyszer aztán egy kiállításon találkozott hasonló fotóval, mint amilyent ő maga is lőtt már, így elhatározta, hogy végre megméretteti tudományát. A kétezres évek elején, a Somogyi Fotóklub tagja lett, az első évben azonnal díjazták is tehetségét. 

– A víz napjára a hidrológiai társaság által kiírt fotópályázat első díját nyertem el – tette hozzá Adelmann István –, később pedig nemzetközi fotópályázatokon indultam. Calgariban és Jaú-ban is kiállították a képeimet, ami nagy megtiszteltetés, mert a beküldött 8-10 ezer fotónak csupán a tíz százalékát állították ki – emlékezett vissza. 

Minden zsűrinek más és más a szűrője

Adelmann István szinte ­vadássza azokat a kaposvári rendezvényeket, amelyeken történik valami lencsevégre kapható. Az évtizedek során összegyűlt képei között gyakran keresgél, ha egy fotópályázat témája megkívánja ezt. – Vannak olyan fotópályázatok, amelyeken profik is indulnak – mondta –, a legnagyobb megtiszteltetés, amikor az alkotásaik között az én fotómat is értékelik. Japánban van olyan pályázat, amelyen japánok nem indulhatnak azért, hogy teljesen makulátlan legyen a verseny – mesélte a fotós, aki már azt is tapasztalta, hogy amíg az egyik zsűri nem értékeli a pályázatot, addig a másik kiemeli ugyanazt a fotót.