Már vászonra cserélte a könyvet

– Már gyerekkoromban is szerettem rajzolni, mivel azonban nem ez volt az egyetlen tantárgy, amely közel állt hozzám, a művészeti szakközépiskolába pedig nem vettek fel, a rajzolás és a képzőművészet hosszú időre feledésbe merült – indokolta a késői kibontakozását az amatőr festőművész. – Egy kis somogyi falucskában, Bizén nőttem fel, ott végeztem az iskola alsó tagozatát. A volt tanítómtól, Szélessy Imrénétől annyi emberséget, szeretetet és nem utolsósorban tudást kaptam, hogy én is néptanító akartam lenni. Édesapám azonban – aki szegény paraszti családból küzdötte fel magát és szerzett már felnőttként diplomát az agrártudományi egyetemen – hallani sem akart erről, mivel belőlem is mezőgazdászt akart faragni. Ez azonban a gyengébb matematika- és fizikaeredményeim miatt végül nem jött össze – mondta. Könyvtáros lett és közel négy évtizedet a marcali könyvtárban töltött, majd a nyugdíjazása előtt pár évig a kaposfői iskolában látott el titkári teendőket, s vezette az iskolai könyvtárt. A gyerekkori álmát részben beteljesítve diákokkal is foglalkozhatott. 

A saját gyermekig vezető út ennél is nagyobb megpróbáltatásokkal volt kikövezve: első gyermeke agyvérzéssel született. – Hét évre az ő születése után jött a második lányunk. Sokáig rettegtünk, hogy neki is baja lesz, de szerencsére nem így történt. Azóta már két gyönyörű unokánk is van, és mindenki egészséges, engem kivéve: agydaganat miatt már kétszer műtöttek, de jelenleg jól vagyok – tette hozzá az idén hetvenéves alkotóművész. 
Leszné Subicz Ibolya művészi tehetségét anyai ágon örökölte, a Kertész famíliából többen is festegettek, a Székely Bertalan-díjas festőművész, Kertész Sándor pedig az unokatestvére. Hogy végül ő is ecsetet ragadott, az majdhogynem a véletlen műve volt, három éve a marcali könyvtár egykori alkalmazottjának kiállítására kapott meghívást – akivel tizenöt évig egymás mellett dolgoztak és jó barátnők is voltak – a tárlaton döbbent rá, hogy két tehetséges ember anélkül találkozott nap mint nap a munkahelyén, hogy egyetlen szót is ejtettek volna a festészetről. 
Ibolya már másnap megvásárolt minden szükséges eszközt a festéshez, és ő is hozzáfogott. Az otthonának falán látható első próbálkozásaiból egyáltalán nem tűnik ki, hogy alkotójuknak addig soha nem volt ecset a kezében. 
– Amikor a bemutatkozótárlatomat szerveztük, az unokatestvérem meg is rótt kissé, hogy miként gondoltam rögtön megyei szintű kiállítással kezdeni... Azért a tárlat megtekintése után már egy elismerő mosoly is megjelent az arcán- mondta búcsúzóul. 

Feldolgozhatatlan, ha betegen születik a gyermek 

– Alig húszévesen mentem férjhez, és hamar jött az első babánk is – emlékezett. – Hat hónapra született, alig másfél kilós csöppség volt. Mivel Marcaliban nem volt inkubátor, Kaposvárra vitték, emiatt kezdetben az anyaság érzését sem tapasztalhattam meg. Eleinte úgy tűnt, minden rendben van, aztán jöttek a gondok: a mozgása nem javult, járni sem tanult meg. Bár biztattak, hogy legyek türelmes, a koraszülött mivoltából adódóan később majd fejlődni fog, ez azonban nem következett be. Nagy valószínűséggel agyvérzéssel születhetett, bár ezt hivatalosan senki sem erősítette meg. Mindent elkövettünk a gyógyulása érdekében, a következő éveket nagyobb részt a vele való törődés töltötte ki. Műtétek sorozatát végezték rajta, mindhiába. A Pető Intézetben volt óvodás, az iskoláit Miskolc mellett végezte, a végállomás pedig a pécsi szociális otthon mozgássérült részlege lett, ahol ma is él – idézte fel életének tragikus részletét Leszné Subicz Ibolya.