Az én történetem: A Konferanszié

Lőrincz Sándor

Az „ántivilágban” tekintélye volt a konferansziéknak, akik felkészülten, elegánsan álltak ki a színpadra, hogy a rendezvény házigazdájaként, jól érthető összekötő szövegeikkel valami pluszt adjanak a publikumnak. Ha kell, nevettessenek, magyarázzanak, s mindeközben elgondolkodtassanak.  Sugárzó személyiségek voltak ők, tiszteletet parancsolóan álltak a rivaldafényben; egy-egy rendezvény hangulata, sikere nagymértékben tőlük függött. Kellér Dezső és társai ilyenek voltak, s mások mellett Vitray is beleírta magát a televíziózás aranykönyvébe. Nem szeretnék évtizedeket visszanyúlni a színház, a kabaré, a varieté világában, ráadásul napjainkban is rendre feltűnnek olyan kiválóságok, akikre figyelni kell, akiknek hiteles megszólalásuk kételyeket oszlat, magyarázatuk más fényben világít meg eseményeket, személyeket – kiemelve a lényeget.  Az sem nagy baj, ha mindez alázattal párosul, hiszen neki nem főszerepet osztottak, „csupán” összekötőként, kapocsként van jelen a színpadon, ám szerepalakítása meghatározó. 
Éppen ez nem sikerült a közelmúltban egy elegáns rendezvényen. A fővárosból „lehívott” ifjú titán – bár a szervezők a meghívóban estélyi öltözetet kértek a közönségtől –, zakóban ugyan, de nem öltönyben jelent meg, és nyakkendőt sem kötött. Ez még a kisebb baj lett volna, és különben is ízlés kérdése a nyakkendő, de az már nagyobb gond, hogy első megszólalásakor letegezte a nagyérdeműt. Legalábbis a nagyrészét, mondván, nem tudja kivel magázódik, és kivel ivott pertut. Mintegy 150 meghívott ült a lakodalmak eleganciájával berendezett, gyönyörű virágokkal dekorált díszteremben, köztük több, 80 fölötti vendég. Ahogy mások, úgy ők sem tudták mire vélni e tolakodó közvetlenséget. Nem őriztek vele együtt libákat a legelőn... 
A nagyarcú konferanszié forgószélként próbálta kézbe tartani az estet. Artikulációs problémák és hadarása miatt gyakran érthetetlen volt a szövege. Olykor slendriánul beszélt, nem ritkán magyartalanul – azt próbálva bizonyítani: most ez a trend. Legalábbis szerinte. Az igényes közönség azonban nem efféle trendre vágyik. A régebb óta fiatalok szinte viszolyogtak hallatán.
Az sem zavarta, hogy nem kérte színpadra a város egyik ikonikus tanárnőjét, akinek társai mellett illett volna lennie. Amikor figyelmeztették a szpíkert: valaki kimaradt, pótolta ugyan mulasztását, de nem kért bocsánatot. A megalázó helyzetbe hozott hölgy asztaltársasága előtt sem rejtette véka alá e méltatlan viselkedést; a bárdolatlanságot csak a vak és a süket vendég nem vette észre. 
Az esemény ritmusát is sikerült megtörnie. Nem tudni, mitől vezérelve, díjadáskor más sorrendet állított fel az előre eltervezettnél, így hozva kellemetlen helyzetbe hostesseket és díjátadókat. Átmeneti zavarában pedig a díjátadók nevét cserélte össze – bőszen pergetve tenyérnyi táblagépét. Próbált több ízben is jópofa lenni, de nem ismerte a határokat. Határtalanul sok volt belőle…      
Konferansziénk, aki egy helyütt azt nyilatkozta a sajtónak, a közelmúltban jött rá, neki az önkifejezés a mindene, mellényt ugyan nem vett magára zakója alá, de így is volt neki. Óriási. Nem tudni, egyszer majd figyelmezteti-e erre valaki. Netán rádöbben magától?