Somogytarnócán született Kovács Ákos díjnyertes filmjének főszereplője

A somogytarnócai születésű, s egykor Niklán gyerekeskedő főszereplő egy idős taxisofőrt alakít a megrendítő kisjátékfilmben. Míg a fővárosban a megadott címre viszi utasát, elmeséli az életét, melyből feltárul egy sajátosan magyar, közép-kelet-európai múlt, ám epizódjaira szinte már csak a régebb óta fiatalok emlékeznek. 

– Hogy találta meg a szerep? 
– Felhívott Kovács Ákos és elmondta, mit szeretne. A megbeszélt találkozón elém tette a forgatókönyvet, türelmesen megvárta, amíg elolvasom, aztán már a részletekről beszélgettünk, mert elfogadtam a felkérést, amivel nem kis rizikót vállaltam, hiszen tudtam, hogy Ákos nem filmrendező. De nagyon tetszett a forgatókönyv és a szerep. Ákos elhivatottsága pedig erős volt és meggyőző. 
– Az Ákos-rendezte film fejet hajt Makk Károly és Huszárik Zoltán művészete, valamint Tóth János operatőr képi világa előtt is, míg a néző katartikus élményként éli meg a színészkiválóságok arcának változásait is. Ilyen közegben forgatva, milyen érzésekkel ült a volán mögé? 
– Nem tudtam, hogy annyira kemény lesz a forgatás, mint amilyen volt! Ugyanakkor vakon bíztam benne, hogy sikerülnie kell, mert ez a szerep az enyém! Nekem írták! Az én jeleneteimet, gyakorlatilag egy hétperces monológot, élő forgalomban vettük fel, egy bekamerázott taxiban. Mögöttünk jött egy kocsiban Ákos, és adta az instrukciókat. Kemény volt! Ráadásul ott voltak a nagyszerű kollégák, akiket Ákos meg­győzött, hogy vállalják el a villanásnyi néma szerepeket, mert szüksége volt olyan egyéniségekre, akik pusztán a tekintetükkel ki tudnak fejezni, meg tudnak jeleníteni egy-egy korszakot vagy eseményt, megtöltve tartalommal a jeleneteket. Más volt a szerepük, mint az enyém, de mindannyian tudtuk, hogy mi a dolgunk, mi az, amit Ákos el akar mondani a filmjével, vagyis nem csináltunk mást, mint tettük azt, ami a dolga egy színésznek, ha elvállalt egy szerepet. 

– A rendező milyen utasításokkal látta el? Mennyire élhetett a saját szabadságával? Vagy a színésznek egyáltalán nincs, vagy csak elenyésző a szabadsága egy-egy filmben, színpadi alakításban? 
– Ákos bízott bennem. Miután megosztottuk a gondolatainkat a novellákkal és a forgatókönyvvel kapcsolatban és egyetértésre jutottunk, „csak” élveznünk kellett a közös munkát! Így van ez minden jó filmnél, jó színházi előadásnál! Hiszen tényleg igaz: a rendezőnek két dolga van! El kell olvasnia a darabot – ezt nem lehet megúszni –, és jól kell szerepet osztania! Tudom, kicsit nagyképűen hangzik éppen az én számból, hogy Ákos jól osztott szerepet! De szerencsém van, mert az eredmény igazol. 
– Azon túl, hogy korrekt korrajzot kapunk e filmben, erkölcsi tanítások, bölcsességek is elgondolkodtatnak bennünket. Ilyenek, mint: „Tudja, miből lesz a háború? Abból, hogy nem beszélgetnek az emberek.” Vagy: „Egyedül nagyon gyengék vagyunk, de meg kell tanulni egyedül nagyon erősnek lenni!”… 
– Ezek az elhangzott mondatok, így kiragadva, végül is közhelyek. De legyünk őszinték! Ilyenekkel dobálózunk a hétköznapjainkban. De megszólalhatnak igazul, ha a szituáció ezeket a közhelyeket követeli, és megigazulnak, ha egy belülről, mélyről jövő, igaz érzés diktálja őket. 
– A taxi visszapillantó tükrén ott himbálódzik a rózsafüzér, az ön ágya felett, ahonnan a film elején felkel, majd a nap végén lepihen, hatalmas Jézus-kép. Elég erős üzenet arra vonatkozóan, hogy mi, s ki lehet legfőbb bizodalmunk… Miként vélekedik minderről? 
– Én ezt egészen másképp látom! Ha a világ valóban olyan lenne, amilyet korábban vázolt, fel kéne, hogy akasszam magam, mert reménytelen, kilátástalan minden! Szerintem a világ soha nem volt reménytelen, és most sem az! Ez az év Petőfi-év. Jobban szeretném, ha Petőfi–Madách év lenne! Mindketten 1823 januárjának szülöttei! A „Tragédia” zárómondata pedig örök érvényű: „Mondottam ember, küzdj, és bízva bízzál!” 

Két novellából gyúrták a forgatókönyvet

Kovács Ákos Ezt nem lehet megúszni című novelláskötetének két elbeszéléséből – A taxis, Magunkra maradtunk – készült kisjátékfilmnek a Kossuth-díjas dalszerző, zeneszerző, költő, énekes-előadóművész nemcsak rendezője, hanem a forgatókönyvírója, statisztája és zeneszerzője is. A filmet Juhász Viktor  fényképezte, aki ezért a munkájáért Kovács László-Zsigmond Vilmos operatőri díjban részesült, a Magunk maradtunk producere, Hábermann Jenő volt. 
 

Egyik kedvence a „niklai remete”

Papp János 1948-ban született Somogytarnócán. 1970-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Játszott a Szegedi Nemzeti Színházban, a Madách Színházban, a veszprémi Petőfi Színházban, a Győri Kisfaludy Színházban és többször volt szabadúszó. A budapesti Centrál Színházban láthatjuk, de rendszeresen vendégszerepel a komáromi Jókai Színházban is. Különleges orgánumának köszönhetően sokat szinkronizál; egyik kedves költője a „niklai remete”, Berzsenyi Dániel.