2023.03.09. 11:30
Dolhai Attila: Istenhez odabújni sohasem ciki
Uram, tégy engem békéd eszközévé! – ezzel a mottóval hirdették meg a Balatonszemesi Katolikus Találkozót. Az idén 25 éves rendezvényen Dolhai Attila Jászai Mari-díjas érdemes művész zenés tanúságtételét is hallhatta a népes közönség.
Fotó: Kling Márk
Oly távol vagy tőlem, és mégis közel – kezdte gitáros-énekes vallomását az ismert színész, musical- és operetténekes az István, a király című rockoperából, majd arról beszélt: a családban ő volt a legkisebb, két bátyjával sok borsot törtek szüleik orra alá, s bizony előfordult, hogy nem akaródzott a vasárnapi templomba menés.
– Szüleim elég határozott emberek, és a vallás tekintetében sem ismertek tréfát – mondta. – Olyan útravalót adtak, amibe bármikor kapaszkodhatunk, de ez kölyökként nem volt egyértelmű. Jártunk rorátékra, ministráltunk és zarándokhelyekre is elmentünk. Máriapócson és Máriabesnyőn kívül Međugorjében is megfordultam a nagymamámmal. Ifjúsági hittanra is beírattak, nyaranta táboroztunk, ott megtapasztalhattam a közösség erejét. Közel voltam Istenhez, mert a szüleim odavittek, igaz, azt szerették volna, ha egyikünk pap lesz, aztán már azzal is megbékéltek, hogy megtudták: egyik bátyám kántornak áll.
Ennek ellenére a művészben ott bujkált: lehet, hogy neki kell majd papnak lennie. E gondolat fogságában őrlődve, tizenegynéhány évesen az egyik szentmiséről kijövet elsietett a hitoktatójához, aki megnyugtatta: nem baj, ha nem lesz belőle pap, hiszen számos csodás hivatás van.
Szól-e hozzánk az Úr? Ezt a címet adta előadásának Dolhai Attila, aki megjegyezte: örül, hogy erős hitbéli indíttatást kapott szüleitől, és szerencsésnek érzi magát, hogy beszélgethet a Jóistennel, vagy másokkal oszthatja meg hitélményeit, amelyekre leginkább azok rezonálnak, akik hasonló családi miliőből érkeztek. Általános és középiskolában nem jelentett gondot, hogy nem voltak vallásosak a barátai. Apaként viszont – és ez meggyőződése –, sokat számít gyerekei tájékozódásában, hogy maga is hívő. S hogy mi a jó irány? Úgy véli, a bibliaolvasás nagy ajándék, de leginkább olyan biztonságos családi környezet szükséges, ahol feltehetik a kérdéseiket, melyekre apaként megfelelő válaszokat adhat.
– Amikor megtaláltam a Jóisten szerepét az életemben, azt is észrevettem: angyalokat küld hozzám az Úr. Egyik ilyen angyal az osztályfőnököm volt, aki tudta, hogy szeretek énekelni, gitározni, s azt tanácsolta, menjek a zsámbéki tanítóképző főiskola hitoktató szakára. Megfogadtam a tanácsát – szüleim is örültek szándékomnak –, de egy idő után úgy éreztem, nem azt kapom, amit szerettem volna, így kiszálltam. Viszont találkoztam még egy angyallal; ott ismertem meg a feleségemet. Egyik angyal jött a másik után, egyik felszólítás a másik után. Én meg tele lettem bizonytalansággal; akartam, hogy ő legyen a feleségem, de nem tudhattam, ő-e az igazi. Ebben az életkorban állandó keresésben van az ember. Szeretetre vágyunk, meg arra, hogy figyeljenek ránk, hogy megsimogassanak bennünket.
Aztán később egy idegen templomban találta magát Attila, miközben arról beszélt az ismeretlen atyának: ugyan összebútoroztak már a leendőbelijével, de érzi, nem annyira van ez rendjén, s fejlődnie kell a kapcsolatban. Az atya feloldotta benne a kételyt, mégpedig azzal, hogy elkezdett beszélni neki a szentségek kiszolgáltatásáról, és arra is rávilágított: tulajdonképpen már eldöntötték, hogy egymásnak szentelik életüket. Ugyan tisztábban látott a papi tanácstól, el is döntötte, hogy diplomaosztó után megkéri választottja kezét, de elgondolkodott: mennyire egyszerűbb az a helyzet, amikor hétről hétre szentmisére jár az ember, olvassa az evangéliumot, beszélget a Jóistennel, aki megmondja, merre kell indulni…
– Kaptam egy hívást: családapa legyek és férj, jóllehet, tudtam, szeretem a színpadot, énekelhetek, szüleink pedig azt hagyták fiaikra: jó gyerekek legyünk, szerények. Hogy van ez? Állandó küzdelem az ego, a vágyaim, a céljaim és a Jóisten szándéka között? – osztotta meg dilemmáját. – Családosként, boldogan vártuk első gyermekünket, de kísértett az ego kérdése. Jött a második baba, közben „beindult” a szakma. Sikeres lettem, két előadással annyit kerestem, mint édesanyám egy hónap alatt az egészségügyben. Elkapta az embert a gépszíj: házat veszünk, kocsit veszünk. Akkor minden oké, amikor van motiváció, de amikor nem láttam a motivációt és mégis csináltam, azt érzékeltem: ez nem jó; ismét előtérbe került az ego.
– Betértem egy templomba, hogy könnyítsek a lelkemen – mesélte a tanúságtevő. – A gyóntatószékben ismét egy ismeretlen pap ült. Mi a baj? – kérdezte. Mondtam, legszívesebben becsapnám az ajtót magam mögött, s tudtam, hogy a feleségem fejében is megfogalmazódott ez. Szokott-e imádkozni? Igen, azért vagyok itt. Naponta? Az túlzás. Szokott maga imádkozni azokért, akiket szeret? Pedig kellene; először a feleségéért, aztán a gyerekeiért, minden nap – tanácsolta. Megfogadtam, elkezdtem imádkozni, s ugyan nem varázsütésre, de a békétlenségem békévé oldódott. Mire az ima végére értem, már nem haragudtam azért, amiért nem is kellett volna. Meg tudtam nyitni a feleségemet, ő is engem, ám ehhez kellett a Jóisten.
Újra visszatalálni nem könnyű dolog, de kitartó imával ez is lehetséges. A fiatal apát az Úr visszavezette a családhoz; a pelenkázáshoz, a fürdetéshez, és szakma kontra vallás is sűrűn mérlegre került. Volt miről beszélgetnie a papokkal Rómeóként és szerelmes bonvivánként…
Dolhai Attila nyomatékosította: az, hogy kit szeretünk, kit választunk társunknak, döntés kérdése. Beadom-e magam a közösbe. Döntéseinket nap mint nap meg kellett hozni. Sokszor azt mondják: de jó, mert te családban élsz. Igen, jó, ám ez nem csak rajtam múlik. A külvilág csábításairól azt mondta: csak a társat szabad közel engedni magunkhoz, így a kísértés legyőzhető. Ha a férfi a munkahelyén az átlagosnál egy parányival is többet szentel figyelméből a másikra, az már majdnem udvarlás, de a fiatalok megtanulhatják ezt a saját életükben, munkahelyükön, társaságukban. Abba érdemes energiát belefektetni, amiben már benne vagyunk.
Arról is beszélt: hangszalagpolipja lett, s azt gondolta, ez a jel, hogy hagyja abba, legyen asztalos, kertész, annyi szép szakma van a földön.
– Eleget küszködtél, eleget bántottad a családodat, már nem azt kell csinálnod, mint amit eddig – mondtam magamnak. – Már kitűzték a műtét időpontját, amikor felkértek: legyek a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik hírnöke. Ekkor rám talált újra az Isten. Ő mindig velem volt, csak én nem voltam vele. Most azonban új értelmet nyert a küldetés; megerősíttettem abban, hogy másként kell élnem, mint eddig. Sokáig azt gondoltam, magánügy a hitünk, de nem az; a hitünk segítség másoknak is. A Jóisten nekem már életem része lett, s ti se szégyelljétek, hogy imádkoztok! Szüleitekhez lehet, hogy már ciki odabújni, de a Jóistenhez sohasem az – buzdította az egyházmegyéből összesereglett ifjakat.
Az aktuális Júliák és primadonnák is szerethetők
Dolhai Attila elmesélte: mérhetetlenül frusztrálta, hogy felesége házasságuk első felében nem fogalmazott meg felé a színpadi intimitás kapcsán kérdéseket. Legkisebb lánya volt a legbátrabb, aki megkérdezte: Apa, te tényleg megcsókoltad a partneredet a színpadon? A nagyobbak úgy tettek, mintha nem is látták volna, mi történt az előadásban. A színpadi jelenlét kapcsán elmondta: a jó színész hitelesen formálja meg a ráosztott szerepet. Kerényi Imre is ezt kérte tőlünk, s így motivált bennünket a helyes alakításra: „Ne féljenek az érzéseiktől, ne maszatoljanak, úgysem hiszem el! Látszik, ha valamit kamuból csinálnak, ne szenvedjenek itt nekem! Ha az a feladat, hogy a másikhoz hozzáérjenek, akkor az aktuális Júliában vagy a primadonnában keressenek valami szeretni valót!”
Borítókép: Kling Márk