Öt olimpián hét érmet nyert Rejtő Ildikó

– Hogy lesz valakiből vívó?

– Az én sorsom mondhatni előre meg volt írva – kezdte Rejtő Ildikó, aki májusban ünnepelte a 81. születésnapját. – Komoly gondok voltak a hallásommal – az egyik fülemre teljesen süket vagyok, a másik pedig 60 százalékban halláskárosodott – , ezért megtanultam szájról olvasni. Bár az iskolában nem gúnyoltak ez miatt, mégis kisebbségi komplexusom volt. Mindezt csak tetézte, hogy gerincferdülésem is volt. A testnevelő tanárom, a szintén válogatott vívó Nyári Magda vett rá, hogy kezdjek el vívni. Mivel a jobb vállam lejjebb volt, mint a bal, így gyorsan el is dőlt, hogy balkezes vívó leszek.

– Nem sokat kellett várni az első sikerekre.

– 18 évesen, az 1955-ben a magyar fővárosban rendezett ifjúsági világbajnokságon mutatkoz(hat)tam be a nemzetközi mezőnyben, ahol újoncként a hatodik helyen zártam – fogalmazott Rejtő Ildikó. – Egy évvel később a luxemburgi, majd újabb egy év elteltével a varsói ifi vb-n viszont már a dobogó tetején állhattam.

– 1957-ben lett tagja a felnőtt válogatottnak, s már abban az évben pástra is szólították a világbajnokságon.

– Újoncként kellően lámpalázas voltak, így Párizsban még nem jött össze az érem – mondta Rejtő Ildikó.

– Egy évvel később az USA-ban viszont már felállhatott a dobogóra, méghozzá az egyéni verseny eredményhirdetésekor. Gondolta volna, hogy bő fél évtizeden át vállvetve küzd majd a magyar válogatott sikeréért a 16 évvel idősebb tanárával?

– Philadelphiában voltunk először egy csapatban Nyári Magdával, de akkor még lecsúsztunk a dobogóról. Az 1959-es hazai rendezésű világbajnokságon Budapesten viszont már aranyat ünnepelhettünk. Egy évvel később a római olimpián is együtt vívtunk; ott ezüst jutott. A '61-es torinói vb-ről ismét ezüsttel térhettünk haza, egy évvel később az argentin fővárosban pedig újra összejött az arany.

– A vívásnak köszönhetően bejárta a világot.

– Még kisgyerek voltam, amikor édesanyám megkért egy jósnőt, hogy jósoljon a tenyerünkből. Nekem azt jósolta, hogy be fogom járni a világot...

– Majd minden évben jutott valamilyen érem a világbajnokságokon – megesett, hogy kettő is –, vagyis elkerülték a sérülések.

– Vékony volt a csuklóm, a tőrnek viszont volt súlya, így többször is ínhüvely-gyulladással bajlódtam, s be kellett gipszelni a kezemet – tette hozzá Rejtő Ildikó. – Ennél nagyobb bajom hál' istennek soha nem volt.

– A megannyi versenye közül melyikre emlékszik vissza a legszívesebben?

– Mind az öt olimpia az – egyiken sem maradtam érem nélkül –, a tokiói és a mexikói nyári ötkarikás játékok pedig különösen emlékezetes marad. 1964-ben a japán fővárosban nyertem mindkét ötkarikás aranyamat, miután az egyéni mellett csapatban is győztünk. Négy évvel később Mexikóban bronz jutott, ám annak is úgy tudtam örülni, mintha a dobogó legtetejére állhattam volna. A döntő helyszínére tartottunk, de dugóba kerültünk, s mondhatni csak az utolsó pillanatban estünk be. Már a pástra szólítottak, úgyhogy csak annyi időm maradt, hogy magamra kapjam a vívófelszerelésemet, s már menni is kellett. Akkor négy győztes asszóig tartottak a találkozók, s a bronzmeccsen a svéd ellenfelem már 3:0-ra vezetett. Nagyjából ekkorra melegedtem be. Hatalmas csatában sikerült 4:3-ra megfordítani a mérkőzést, így enyém lett a bronzérem.

– A sor ezzel még nem teljes: 1995-ben veterán Európa-bajnoki, négy évvel később pedig szintén a veteránok mezőnyében világbajnoki címet szerzett.

– A 95-ös veterán Eb Luxemburgban volt; egy év híján négy évtizede ugyanebben a sportcsarnokban lettem ifi-világbajnok. A repülőjegyet úgy kaptam ajándékba, a többi költséget pedig én álltam. A négy évvel későbbi veterán vb pedig itt volt Magyarországon, egészen pontosan Siófokon. Amúgy is Fonyód-Bélatelepen nyaraltunk, így hát természetes volt, hogy elindulok. A két verseny között Keszthelyen volt egy veterán csapat Európa-bajnokság is, amelyet szintén megnyertünk.

– Édesapja rendszeresen elkísérte a versenyekre, később pedig albumba gyűjtötte a lányáról megjelent cikkeket, képeket. Hány telt meg?

– Kilenc. De még van kettő, ami üres. Ebben kapnának helyet a veterán Eb-ről és vb-ről megjelent híradások, ami már az én feladatom lenne. Talán még lesz annyi időm, hogy – már csak az utókor számára is – befejezzem...

Dicsőségtabló

Olimpia: két arany (1964, Tokió – egyéni és csapat), három ezüst ( 1960, Róma – csapat; 1968, Mexikóváros – csapat; 1972, München – csapat), két bronz (1968, Mexikóváros – egyéni; 1976, Montreál – csapat).

Világbajnokság: öt arany (1959, Budapest – csapat; 1962, Buenos Aires – csapat; 1963, Gdansk – egyéni; 1967, Montreál – csapat; 1973, Göteborg – csapat), hét ezüst (1961, Torino – csapat; 1963, Gdansk – csapat; 1966, Moszkva – csapat; 1971, Bécs – egyéni és csapat; 1974, Grenoble – csapat; 1975, Budapest – csapat), három bronz (1958, Philadelphia – egyéni; 1969, Havanna – csapat; 1973, Göteborg – egyéni). Négyszeres vb-negyedik (1958, Philadelphia – csapat; 1965, Párizs – csapat; 1970, Ankara – csapat; 1977, Buenos Aires – csapat), kétszeres vb-ötödik (1962, Buenos Aires – egyéni; 1969, Havanna – egyéni).

Országos bajnokság: hat egyéni (1958, 1961, 1962, 1969, 1970 és 1972) és 12 csapat arany (1961, 1963, 1965, 1966, 1967, 1969, 1970, 1971, 1974, 1977, 1978 és 1980); hat egyéni ezüst (1959, 1964, 1967, 1968, 1973 és 1978), négy egyéni bronz (1963, 1966, 1971 és 1976).

Az Újpesti Dózsa csapatával 1970-ben BEK-győzelmet ünnepelhetett.

Ötször választották meg az év magyar vívónőjének (1964, 1968, 1969, 1970 és 1971), kétszer pedig az év sportolójának (1963 és 1964). 2007-ben a Nemzet Sportolójának választották.