Hírek

2005.08.17. 00:00

A pusztulás modern költészete

Két márványtábla is hirdeti aranybetűkkel az állomásépület bejáratánál: a Magyar Államvasutak első pályaudvara. Úgy tűnik, hamarosan búcsút inthetünk neki.

Rados Virág

[caption id="" align="alignleft" width="307"] Margit és Lajos Kiskunhalasról jár be rendszeresen, mert a férfit egy budapesti kórházban kezelik. Ingyenjeggyel utaznak, Lajos ugyanis a vasútnál dolgozta le az életét.
[/caption]– Kár érte. Sajnáljuk, hogy bezárják – néz körbe a Józsefvárosi pályaudvaron a szemüveges forgalmistanő. – Jó kis pályaudvar ez. Tehermentesíthetné például a Keletit. Ehelyett most oda terelik át a vonatokat. Biztosat a jövőről persze nem tud. Mint ahogy Béla, a vécés sem. Fehér műanyag tányérkába szedi az ötven forintokat. – Úgy hallottam, decemberben vége a dalnak – mondja, s nagyot szív a cigarettájából. – Augusztus 18-án lesz az utolsó tárgyalás, és eldöntik, mi legyen. Sajnálkozik ő is, jó itt a hangulat. Családias. A büfékbe naponta bejárnak a törzsvendégek, iszogatnak, beszélgetnek. Részegeskedés mégsincs: a pályaudvar háromnegyed nyolckor bezár. Hét óra negyvenkor fut ki az utolsó vonat. – Régebben nagy forgalom volt itt – meséli Béla. – Nem véletlenül építettek hat vágányt. Most már csak pénteken és szombaton jönnek többen, a józsefvárosi piacra. Sajnos a MÁV vezérigazgatóságán olyanok ülnek, akik nem értenek a dolgokhoz. Hagynak mindent lepusztulni. Pedig az épület műemlék. Cserépteteje, sárga vakolata, megannyi zöld ablakkerete a boldog békeidők tanúja. E falak között minden pusztulás ellenére történelmi levegőt szívhat a belépő. A kiegyezés évében, 1867-ben emelték.

– Ez a legrégebbi pályaudvar Budapesten – meséli Siháné Kis-Pál Anna, az épület előtti büfé gazdája. Kisfia, a tizenkét éves Zoltán segít neki. Úgy kérdezi, mit tetszik, mint a nagyok. Leckét vett már az emberi együgyűségből is. – Mindig az kell, ami nincs – mondja. – BKV-jegy, meg olyan cigi, amilyet nem tartunk. Vagy újság, amikor az újságos már bezárt. A bódénál álló kerek asztalon meghitten könyököl három munkásruhás férfi. Idős úr totyog az ablakhoz. Újházi Istvánt, Pista bácsit Annáék jól ismerik. Itt lakik az állomásépületben, idén pontosan negyven esztendeje. – Főfelügyelő voltam a vasútnál – húzza ki magát. – A Budapest–Aszód és az Aszód– Balassagyarmat vonal volt az enyém. De szép is volt! Ifjúsága idején nagy respektje volt a magafajta tisztviselőnek. A fél világ haptákba állt előtte. Most meg? Pista bácsi szomorúan legyint. Már csak annak örül, ha kinyílik az ablakban a piros muskátli. Gyermeki mosollyal mutatja az udvarukban zöldellő rengeteg növényt.

Nem az öregúr az egyetlen, aki az indóházban lakik. Vagy huszonöt bérlőnek van itt az otthona. A büfé másik oldalán, az ütütt-kopott kapu fölött fekete betűket rejtenek a lombok: magánlakások. A csöngetésre idős asszony jön ki a házból. – Nem tudok én semmit – sóhajt. – Mindenfélét rebesgetnek. Vajon mi lesz velünk? A lakásokhoz tartozó kicsiny előkert kapuján vaslánc, rozsdás lakat fogja egybe. A pókhálós bokrok között szebb napokat látott filagória ácsorog. Ajtócskáját egykedvűen lendíti meg az augusztusi szél.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!