Fenntartások a segélyezésről

Még 2005 januárjában, közvetlenül a Kelet-Ázsiában pusztító szökőár, a cunami után a budapesti Sláger rádió azzal az ötlettel állt elő, hogy egy repülőgépnyi önkéntest küld Srí Lankára, akik segítenek a károk helyreállításában. Heteken át toborozták a különböző szakembereket, és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök részéről komolyan felmerült, hogy fedezi az útiköltséget. Ekkor a térségben működő karitatív szervezetek, mindenekelőtt az Ökumenikus Segélyszervezet, nyomatékos kérésére leállították a látványos segélyakciót, melyről február vége óta a népszerű rádióadó sem ejt már szót. A hivatásos segélymunkások érthetően ellenezték a látványos akciót, hiszen az a vidék sok mindenben szűkölködik, de munkás kézből bőven van arrafelé. A kivitt magyarok nem tudtak volna mihez kezdeni, viszont jó részük már az első napokban megbetegedett volna – vagyis mindenki azzal járt a legjobban, hogy nem tették ki a lábukat az országból.

Az utóbbi években ráébredtünk arra, hogy minden bajunkkal és gondunkkal együtt a fejlett világ részei vagyunk. A harmadik világ, Ázsia és Afrika éhínségei, járványai és egyéb természeti csapásai nem hagynak közönyösen. De még nem tanultuk meg, hogyan reagáljunk a média által közvetített és hatásvadász módon kiszínezett hírekre. Hiszen annyi szörnyűségről kapunk hírt itthonról és külföldről is. Előbb-utóbb felébred bennünk a vágy, hogy segítsünk, ha pénzünk nincs, hát a munkánkkal. De ahogy a Sláger rádió „segélyakciója” mutatja, ez távolról sem olyan egyszerű, mint első pillanatban gondoljuk.

Együtt kell élnünk a bajokkal, melyek közül elvétve tudunk bármelyiken is enyhíteni. Nem csak az afrikai, ázsiai katasztrófákkal szemben vagyunk tehetetlenek. Magyarországon a legfrissebb felmérések szerint húszezer gyermek éhezik, és mintegy 1,2–1,3 millió kifejezetten szegény, a létfenntartás gondjaival küzdő ember él. De ha a hazai szegények nyomorán nem vagyunk képesek enyhíteni, mit kezdjünk a menekülttáborokban élő, csonttá soványodott afrikai éhezőkért Nigerben és Szudánban? Fotókon és a televízió képernyőjén annyit látjuk őket, hogy lassan közönyössé válunk irántuk.

Ne csukjunk be a szemünket és a fülünket, ha az emberi szerencsétlenséggel szembesülünk, de nem árt, ha fenntartással fogadjuk a sajtó állandó megrendülésre és adakozásra szólító szirénhangjait. Úgy tűnik, a lelkiismeretünk hangja nem a kereskedelmi médiából szól.