Kell-e nemzeti megegyezés a magyar gazdaságpolitikáról?

Ha a címnek megfelelően tesszük fel a kérdést, a legtöbben igennel válaszolnak. Társadalmunk ma igényli az egyetértést, amiből túl ritkán kapunk. 1990-hez képest mélyre süllyedt a politika és a pártok elismertsége, márpedig a párt – latinul „pars”, azaz rész – eleve a másokkal, más párton levőkkel szemben értelmezendő: aki tehát most fontos ügyekben a pártok közös fellépését javasolja, számíthat a nagyközönség szimpátiájára. Így számolhatott Kóka János gazdasági miniszter, amikor közzétette először kilenc, majd tizenkét pontba foglalt nyilatkozatát, és kérte ahhoz a négy parlamenti párt támogatását.
Lévén ő a kormánykoalíció embere, a két kormánypárt azt helyből támogatta. Az ellenzék pártjai a maguk módján viszonyultak: az MDF a tervezet bizonyos módosítása és saját szempontjainak befogadása esetén támogathatónak ítélte a kezdeményezést, a Fidesz „kampánycélú, semmitmondó nyilatkozatnak” tartva Kóka szövegét, elutasította az aláírást.
Mindenkinek van valami igaza. A miniszter arra hivatkozik, hogy a választások előtt a nálunk befektetni szándékozók szemében biztonságnövelő tényező, ha a különféle pártok Magyarországon egyetértenek a legfőbb gazdasági kérdésekről. És persze neki személyesen jól jön a közszereplés, mégpedig nem a botrányszagú vasúti közbeszerzés, a nemzeti légitársaság és a reptér vitatott privatizációja, az autópálya-finanszírozás nálunk mindig „necces” ügyei kapcsán, hanem egy emelkedett és népszerű ügyben. Az MDF a maga részéről elérte, hogy a foglalkoztatás és a kutatás-fejlesztés ügye bekerüljön a szövegbe, és tompuljon annak kormánypropaganda jellege. A Fidesz pedig joggal kérdezheti, hogy miért a választások előtt fedezi fel a kormány az egyetértés fontosságát, és miért nem akkor gondolt erre, amikor az ellenzéki törvénymódosító javaslatokat a ciklus során reflexből mind elutasította.
E sok fajta részigazságból állt elő ez a mostani kis magyar gazdaságpolitikai egyetértés: nem teljes, elég általános megfogalmazású, és nem kötelezi sem a mostani, sem a következő kormányt.
Ha külföldi befektető lennék, csupán emiatt nem számolnám újra kalkulációimat, inkább érdekelne a magyar gazdaság várható növekedési üteme vagy az inflációs előrejelzés. Elemzőként a pontok közül egyedül az euróra való áttérés iránti elkötelezettség foglalkoztat: az valóban stratégiai kérdés. Választópolgárként abban is megnyugszom, ha a világképemhez közel álló párt világosan megfogalmazza a maga gazdaságpolitikai javaslatait.
Aztán jöhetnek a választások.