Hírek

2008.02.17. 06:43

Soha többé háborút!

Budapest lakói több mint száz napon át a halál árnyékában éltek 1944-45 telén, mialatt a szovjet csapatok a fejük felett vívtak élethalálharcot a magyar katonákkal és a német megszállókkal.

BAMA

[caption id="" align="alignleft" width="250"] fotó: Kallus György
[/caption]„Ez maga volt a pokol a lakosságnak” – jegyezte meg Ungváry Krisztián történész a Budapest ostromának hatvanharmadik évfordulójára szervezett emléktúrán. „Gondoljunk csak bele: egymillió civil rekedt az ostromgyűrűben, akiknek több mint száz napon keresztül mindennap szembe kellett néznie a halállal és a nélkülözéssel” – tette hozzá a történész. „Édesanyám is csak nagy szerencsével menekült meg: a Fehérvári úton sétált hazafelé, mikor egyik pillanatról a másikra belekeveredett a frontharcba” – mesélte az emléktúra résztvevőinek Demszky Gábor főpolgármester. A diákok a Főpolgármesteri Hivatal által szervezett kiránduláson, a helyszínen szembesültek az ostrom borzalmaival: a több mint százezer áldozattal és a megnyomorodott tízezrek emlékeivel.

Budapestet az első támadások 1944. november elején érték, keleti irányból. Az agglomerációhoz tartozó települések novemberben mind elestek: Gödöllő, Vecsés, Üllő, Vác lakossága a fővárosba menekült. December végére teljesen bezárult az ostromgyűrű a magyar világváros körül, addig a magyar-német alakulatoknak részben sikerült megakadályozniuk, hogy a szovjet és román csapatok körülzárják a várost. A németek egymás után robbantották fel a dunai hidakat: először a Margit híd repült a levegőbe – éppen akkor haladt rajta keresztül a villamos – végül 1945 január 18-án az Erzsébet hídat és a Lánchidat is megsemmisítették. Ekkorra Pest már elesett, de Budán még február közepéig folytak a harcok. „A legtöbben még viszonylag békésen megünnepelhették a karácsonyt, de utána elszabadult a pokol” – idézte fel a túlélők visszaemlékezéseit Ungváry Krisztián. „A számok magukért beszélnek: 90 ezer főt számlált a védősereg, igaz, besorozták az egyetemistákat, sőt a tizennégy éves gimnnazistákat is, velük szemben állt a 160 ezer főnyi szovjet-román sereg. Mindkét oldal elvesztette harcoló alakulatainak több mint kilencven százalékát, mig a civil lakosságból az óvatos becslések szerint is 75 ezren vesztették életüket, vagy sebesültek meg a harcok alatt.

Ez volt a második világháború harmadik leghosszabb városostroma Leningrád és Sztálingrád után: összesen 108 napig folytak a harcok Budapest térségében. Az ostrom utolsó, legborzalmasabb eseménye a kitörés volt: a 44 ezer magyar és német katonából csak 785 ember érte el a saját vonalait. „Az árulás napjának kellene nevezni” – mondta Ungváry. „Amíg a katonákat belehajtották ebbe a vérfürdőbe, addig a német parancsnokok a föld alatt menekültek ki a harcokból és az első szovjet őrjáratnak megadták magukat.” A lakosság megpróbáltatásai nem értek véget az ostrom végével: szembe kellett nézniük a megszálló szovjetek erőszakoskodásával, fosztogatásával: a szovjet hadvezetés a budai városrészekben háromnapos szabadrablást engedélyezett, Ungváry becslései szerint a teljes lakosság tíz százaléka esett nemi erőszak áldozatául.

Barabás Tiborné: Lótetemeket ettünk!

„Hat éves voltam, mikor az ostrom elkezdődött: édesanyám az éjszaka közepén egy takaróba csavarva rohant le velem a pincébe. Félelmetes volt a robbanások hangja, a bombázógépek hangja. Gyakorlatilag a földpadlós pincében éltünk: édesapám néha kilopakodott és az utcán heverő lótetemekből kanyarított ki egy-egy darabot, hogy legyen mit ennünk. Amikor a harcok végetértek, felmentünk a Várba. Sosem felejtem el azt a pusztulást: egyetlen ép házat sem lehetett látni, mindenhol kiégett roncsok hevertek és hullák lógtak az ablakokból. Soha többé háborút!”

Kinski Judith: Egy darab kenyér mentette meg az életem!

Egy a Vatikán által védett házban éltünk a nyilas hatalomátvételig: akkor jöttek a nyilasok és széttépték a papírt a pápa kézjegyével. Édesapámat és bátyámat elvitték őket sosem láttuk többé, csak anyukám és én maradtunk. Minket áttelepítettek egy Klauzál téri házba. A menetet nézték az emberek az utcán és közben kiabáltak: „Mi van zsidó a fürdőkádat nem viszed magaddal?” Később a egy libafeldolgozó üzem nagy vasasztalai alatt feküdtünk hetekig, amikor elkezdtek becsapni a gránátok. Nem volt mit ennünk, nem volt vizünk. Az utolsó napokban már az éhhalál szélén voltam, édesanyám egy orosz katonától kért egy darab kenyeret. Az a darab kenyér mentette meg az életemet.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!