Kifizetődő-e Orbán „ekézése”?

Bár a Fidesz-szimpatizánsok valószínűleg teljesen másként látják a dolgot, nyilvánvaló, hogy a baloldaliak és talán a pártsemlegesek egy részének a  szemében Orbán Viktor ugyanolyan irritáló és megosztó figurának számít, mint amilyen a „túlpartiak” előtt Gyurcsány Ferenc. Ha vannak egyáltalán különbségek, azok nüansznyiak, és többségük abból eredeztethető, hogy az ellenzékiek által elátkozottnak tartott Gyurcsány-korszakon éppen csak túl vagyunk, míg az Orbán-éra megítélésére jótékonyan hat a megszépítő a messzeség. Mindezek annak apropóján jutottak az eszembe, hogy bár a pártok váltig tagadják, itthon már javában dübörög a választási kampány, amelynek szocialista részről az egyik fő vonalát minden bizonnyal a Fidesz elnökének folyamatos és erőteljes támadása jelenti majd, amely módszer egészen a legutóbbi időkig szinte minden alkalommal kiválóan működött. Egészen a legutóbbi időkig, mondom, mert ahogy elnézem, a 2010-es lesz az első olyan kampány, amelyben a kitartó orbánozás nem hozza azokat az eredményeket, amelyeket a kormányzópárt – az eddigi tapasztalatokra alapozva jogosan – vár. És ha van valami, ami rendkívül súlyos kritikája a szocialista párt kis híján nyolc esztendeje tartó „uralkodásának”, az éppen ez. Mert ha a népeket már Orbán Viktor visszatérésének a rémképével se lehet jobb belátásra téríteni, ha a választók nem kis hányada azt gondolja és mondja, hogy „akkor már inkább jöjjön Orbán, mint újra ezek”..., nos, az aligha jelent túl sok jót az MSZP számára. És ha innen nézem az ügyet, nyomban világossá válik az is, hogy azok a „csodafegyverek”, amelyek Orbán démonizálásán alapulnak, és amelyekkel korábban ha háborút nem is, de csatákat mindenképpen nyerni lehetett, miért nem olyan hatásosak napjainkban.

Ott van például az egyik leggyakrabban hangoztatott – Orbán által rendre cáfolt – vád, hogy tudniillik egy kétharmados választási győzelem esetén a Fidesz elnöke pillanatok alatt átformálná a rendszerváltáskor kialakított   alkotmányos berendezkedést, amely már egy prezidenciális köztársaság lenne (szívesen mondanának királyságot is, de az mégse annyira hihető), ahol a valódi hatalom nem a parlament, hanem az Orbán Viktor nevezetű (örökös) államfő kezében van..., amely történettel nem az a legfőbb baj, hogy az egész egy fikció, hanem hogy az emberek nagy részének lövése  sincs ezekről a kérdésekről, és amúgy is nagy ívben tojnak az ilyen-olyan berendezkedésekre, akárcsak az erős meg a gyenge köztársasági elnöki hatalomra, hiába meséli el nekik naponta Debreczeni József, hogy miféle irtózatos veszélyeket jelenthet Orbán képletes megkoronázása. Na, és ha már az ismételten demokrata fórumossá vált közírónál tartunk... Egyebek mellett az ő újabb, immár második Orbán-könyvének a visszhangtalansága mutatja, hogy az egykori miniszterelnök „faragása” mostanság túlságosan sokat nem hoz a konyhára. Mert míg a korábbi, hasonló témájú kötetekről azért csak-csak beszéltek az emberek (gondoljunk például Kende Péter ízlésesnek aligha nevezhető „művére”), addig most az olyan Debreczeni-megállapítások se váltottak ki semiféle izgalmat, miszerint Orbánt – aki úgy gondolja, hogy „a küzdelem során bármilyen eszköz igénybe vehető” – „nem a hatalom, hanem annak elvesztése tette tönkre”, főként pedig, hogy a Fidesz-vezér felmenői még „kukoricát böngésztek”. De úgyszintén nem sokakat hozott tűzbe Orbán kétségkívül furcsa oroszországi vagy kínai utazása (holott a Putyinnal való találkozóról szóló fideszes beszámolók hemzsegtek az ellentmondásoktól, és arra is emlékszünk még, amikor Orbán nem volt ennyire lelkes a kínai kommunistáktól), amiként az sem sokat árthatna neki, ha teszem azt Fidel Castrónál vizitálna. Na, egyszóval a szocialistáknak Orbán fikázása helyett sebesen mást kell kitalálniuk. Legalábbis egy időre. A Fidesz kormányzása után ugyanis újra működőképes lesz a dolog.