Orbánék és a lassan ölő méreg

Miután a magukat „független”-nek mondó hazai politikai elemzők zömének az értékelésein nagyon erősen érződik egyfajta – jobban vagy rosszabbul leplezett – pártszimpátia (pártelkötelezettség?), így magam meglehetősen kevésszer idézek a publikációikból, jóllehet nem csupán rendszeresen, de fölöttébb szívesen is olvasom azokat. Jelen írásom a kevés kivétel egyike, ugyanis az a nyúlfarknyi dolgozat, amelyet a közismert politológus, Török Gábor jegyez, olyan mértében egyezik a véleményemmel, hogy az abban foglalt megállapításokat akár magam is mondhattam volna. Hogy miről is van szó? Nos, Török úgy gondolja, annak a vitának, amely a jogállam és a demokrácia egyik alappillérének számító Alkotmánybíróság jogköreinek a korlátozása ügyében robbant ki, és amely egészen a mai napig uralja a közbeszédet, lényegesen messzebb ható következményei vannak mind a kormányzópártra, mind pedig Orbán Viktor miniszterelnökre nézvést, mint azt a legtöbben feltételeznék. Mert bár igen sokan, közöttük talán a Fidesz tanácsadói stábjának a tagjai is – állítja Török – vélekednek úgy, hogy az emberek ingerküszöbét az efféle ügyek egyáltalán nem érik el (hiszen kit izgat, hogy mi lesz az Ab sorsa), nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az ilyen és ehhez hasonló a konfliktusok egyfajta „lassan ölő méregként” hatnak, már amennyiben a polgárok nem kis hányadában újraélesztik vagy épp „csak” felerősítik a Fidesszel, illetve a kormányfővel kapcsolatos korábbi – masszívan beágyazott – sztereotípiákat, amelyet a párt 2002-es és 2006-os választási buktájában is nagyon komoly szerepet játszottak. És ha – vonja meg a konklúziót a politológus – Orbán és társai továbbra is alapot adnak arra, hogy a szinte már elfeledett minősítéseket használják vele-velük szemben (úgymint: akarnok, zsarnok, diktatórikus, hatalommániás, erőszakos, cinikus, stb., stb.), annak ellenére is rendkívül nagy meglepetés érheti őket, hogy a tanulópénzt már megfizették.

No, már most, az előbb nem véletlenül mondtam, hogy akár az enyémek is lehetnének Török szavai, hiszen magam is azt gondolom, hogy a Fidesz 2002-es leváltásában nem csupán a párt nevéhez fűződő visszasságoknak volt kitüntetett szerepük (így a székházeladási históriának, a Jospi Tot- és Kaya Ibrahim-féle cégeltüntetési botránynak, a Happy End Kft. dolgainak, az ál-megfigyelési ügynek, s még hosszasan sorolhatnám), hanem annak is, hogy az ellenzéknek e csúnyácska történetek segítségével sikerült úgy lefestenie Orbánékat, mint egy velejéig romlott, gátlástalan, az ég világon semmitől se visszariadó, pénz- és hataloméhes csapatot, amely leginkább egy bűnszervezetre hasonlít (lásd például azt az 1998-as címlapot, amely az Orbán-kormány tagjait az 1930-as évek Amerikájának gengsztereiként ábrázolta), és amelytől mindenképp el kell venni a hatalmat, máskülönben tönkreteszi és lerabolja az országot. Amely démonizálás aztán olyannyira eredményes volt, hogy még négy esztendő múlva, 2006-ban is eldöntötte a választás sorsát, sőt, vélhetően 2010-ben is működött volna, ha közben a szocialista párt személyében nem akad egy olyan politikai erő, amely a korrupciót és a hazudozásokat tekintve nemcsak beérte, de le is körözte a Fideszt, és amelynek egykori vezérét és miniszterelnökét legalább annyira hatásosan lehetett és lehet amolyan minden aljasságra kapható sátánként ábrázolni, mint lehetett olyan sok éven át Orbánt. És bár az MSZP, illetve Gyurcsány keltette indulatokra nagy valószínűséggel 2014-ben is alapozni lehet (tehát megismétlődhet a Fidesz imént tárgyalt sztorija), ha Orbán és barátai túságosan komolyan veszik a „most pedig forradalmat csinálunk”-féle hülyeséget, könnyen bekövetkezhet a Török Gábor által is emlegetett pofáraesés. Mondom ezt annak ellenére, hogy Orbánék valamit láthatóan megtanultak: jelesül, hogy amennyiben egy hatalom nem kezd azonnal és közvetlenül a polgárok zsebeiben kotorászni, úgy az élet egyéb területein nyugodtan viselkedhet akármilyen agresszíven, fittyet hányva a jogállami normákra és a demokráciára, a kutya sem hánytorgatja fel ezt nekik. Már legalábbis egy ideig. Mert amikor mégiscsak kénytelenek lesznek nagyobb embercsoportok érdekeit sérteni – és ez szerintem a kormányok esetében elkerülhetetlen –, egyszerre szakad a nyakukba az egész hóbelebanc. És akkor már nem lesz mit tenni.