Tarthat-e a Fidesz az utcától?

Most, hogy már túl vagyunk mind a Gyurcsány Ferenc és a Demokratikus Charta, mind pedig a Lehet Más a Politika által szervezett demonstráción, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az Orbán-kormánynak egyelőre aligha kell különösebben tartania azoktól az utcai tüntetésektől, amelyek hazánkban  – akárcsak másutt a világban – hagyományosan a baloldal „fegyverének” számítanak, ám amelyeket igazán tudatosan csak a mostani kormánypárt kezdett el használni a párt 2002-es választási buktáját követő időszakban, főleg a híres-hírhedt őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése utáni hónapok folyamán. És bár az akkor hatalmon lévő szocialisták és liberálisok erősen helytelenítették a hol itt, hol ott fenyegetőző Orbán módszereit, mondván, nemcsak populista, de rendkívül felelőtlen és veszélyes dolog is az utcára kivinni a politikát, amelynek a helye mégiscsak a T. Házban lenne, most – amint azt a november 27-re tervezett megmozdulás is mutatja – az MSZP sem riad vissza attól, hogy az utcára hívja a híveit, így tiltakozva egyrészt az Alkotmánybíróság jogköreinek tervezett szűkítése, másrészt „a magyar demokrácia, a jogállam, a köztársaság intézményeivel szemben az elmúlt hónapok során elkövetett” kormányzati lépések ellen. Ám az igazi kérdés számomra messze nem az, hogy e viszonylag kevés embert megmozgató akciók befolyásolhatják-e az Orbán Viktorék politikáját (a válasz ugyanis nyilvánvalóan „nem”, jóllehet nincs hatalom, amely szeretné, ha a nép az ablakai alatt üvöltözik), hanem hogy létezik-e idehaza olyan ellenzéki erő, amely – akárcsak a Fidesz – képes lehet valamikor nagyobb tömegeket  aktivizálni a kormányzati elgondolásokkal szemben, valamint, hogy kik is lehetnek azok az elégedetlenek, akik akár az utcán is hajlandóak fellépni az érdekeik védelmében. 

Nos, miután ez utóbbi kérdésre viszonylag egyszerűbb válaszolni, kezdjük talán ezzel... Egyszerűbb, mondom, hisz az általam olvasott szociológusok és politológusok többsége egyetért abban, hogy az Orbán-kabinet – éppen úgy, mint a korábbi kormányok – szinte semmit sem tesz a szegényekért, az elesettekért, a társadalom periférián vegetálókért, és mivel hazánkban közel hárommillióan élnek a létminimum alatt (ami brutálisan nagy szám), törvényszerű lenne, hogy ők, vagyis a legrászorultabbak próbáljanak meg nyomást gyakorolni a kormányzatra..., akár az utcáról is. Mindez azonban korántsem annyira evidens dolog, mint amilyennek elsőre látszik, ugyanis a kutatások és a tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy a társadalom ezen rétegeit egy szemernyivel sem könnyebb az utcára vinni (sőt), mint a szavazófülkébe, holott, ha valakinek, akkor hát nekik igazán volt és van okuk dühösnek lenni. Na, és hogy ki is állhatna ezeknek a tömegeknek az élére, ki is profitálhatna az elégedetlenségükből? Hát, első megközelítésre azt mondhatnánk, hogy a baloldal (véleményem szerint az LMP szóba sem jöhet), csakhogy a szocialisták az elmúlt évek folyamán olyan mértékben eltávolodtak ezektől az emberektől – még ha a retorika nem is feltétlenül  mutatja ezt –, hogy csak a párton belüli gyökeres és radikális változások révén találhatnának vissza hozzájuk, csakhát ennek a folymatnak ez idő szerint semmi jele. Maradna tehát a Jobbik, amely forgatókönyv nemcsak  azért tűnhet reálisnak, mivel a Vona Gábor-féle csapat eddigi sikereiben is nagyon-nagyon komoly szerepet játszottak az „örök vesztesek”, vagyis az életükkel, a sorsukkal, no, meg persze, a rendszerváltás „eredményeivel” elégedetlen emberek, hanem amiatt is, mert a párt radikálisaihoz nyilván jóval közelebb állnak az akciódús utcai megmozdulások, mint a T. Házban folytatott meddő szócséplés. Igen ám, csakhogy a szervezet meghatározó alakjainak – függetlenül attól a tüntetéstől, amit a párt kedden rendez, így tiltakozva a külföldi rendőrök hazai bevethetőségét lehetővé tevő törvény ellen – láthatóan nem fűlik a foguk semmiféle szabadtéri „pankrációhoz”, amit valahol értek is, utóvégre Pintérék nem ugyanabba a súlycsoportba tartoznak, mint Szilvásy vagy Draskovics). Mindent egybevetve tehát úgy gondolom, a Fidesz az ucától egyelőre nyugodtan alhat. Mert elkeseredett emberek – forradalmi idők ide, nemzeti együttműködés oda – még csak akadnának, ám ellenzéknek se híre, se hamva.