Hírek

2017.01.16. 08:52

„Olyan nem leszek már, mint voltam”

Balázs Fecó nem csodálkozik azon, hogy az élet benyújtotta neki a számlát, hiszen volt olyan korszaka, amikor két embernek is sok lett volna, amennyit dolgozott. Egy nehéz korszakon van most túl, de jól van, elfogadta, hogy nem lesz már olyan, mint volt, és örül, hogy az orvosok azt mondják, „még garanciális”.

Fábos Erika

– Biztos mindenki ezt kérdezi mostanában: hogy van?

– Jól vagyok, úgyhogy szerencsére már nem annyira aktuális a kérdés, mint pár hónapja volt. Kipróbálta a tűréshatáromat a betegség, nehéz időszak volt, de az orvosok szerint még garanciális vagyok, és ez a lényeg.

– Mindenféle rémisztő híreket lehetett olvasni. Elárulja, mi volt a baj?

– Bevállaltam egy turnét, Amerikában és Kanadában játszottunk, de a szervezetem jelezte, hogy ezt nem lett volna szabad. Az egyik fellépés után rosszul lettem, és még az is szóba került, hogy azonnal hazajövök. Másnapra aztán kialudtam magam, és végig tudtam csinálni az utat, de a reptérről azonnal a Városmajori Szívklinikára mentem. Kiderült, hogy három koszorúerem is nagyon rossz állapotban van, úgyhogy szükség volt egy beavatkozásra. Meg is nyugodtam, de további szívproblémák adódtak, kétszer is újabb katéteres beavatkozásra volt szükség. Teljesen kivizsgáltak, így szerencsére kiderült, hogy nincs komoly baj. Egyszerűen csak nehezen birkózik a felismeréssel az ember, hogy elérkezett az az idő, amikor az egészségi állapota korlátozza, ez megviselt, stresszelt, ezért sokat fogytam.

– Lélekben még máshol tart?

– Hatalmas a különbség. Az alkatom is szerencsés, elég gyerekképem van, úgyhogy amikor elkérik a személyimet, mindig megy a csodálkozás, el sem hiszik, hogy 1951-ben születtem. Persze ha utánaszámolok, én is alig. Lélekben még mindig ugyanaz a  lendületes, húszéves fickó vagyok, aki voltam, a színpadon pedig úgy is érzem magam.

– Nehéz elfogadni, hogy megy az idő?

– Semmilyen járulékával nem volt bajom, egyszerűen nem éreztem, ezért nem is gondolkodtam azon, hogy telik az idő. Amíg visz előre a lendület és sodornak a hétköznapok, az ember szinte kortalannak érzi magát. Amikor kevesebb lett a hajam, akkor is azt gondoltam, voltam eleget hajasbaba, minden szempontból kijutott a jóból, hiúságból semmilyen nehézséget nem okozott. Ez most, hogy az egészségem húzza be a féket és ettől fizikailag nem bírok annyit, sokkal nehezebb, de vettem ezt az akadályt is, elfogadtam, hogy már nem leszek olyan, mint voltam.

– Azt mondja, húsznak érzi magát. A legjobb, a kedvenc korszaka melyik volt?

– Szerintem mi, zenészek mind azt szeretjük a legjobban, amikor sikeresek vagyunk, attól érezzük igazán jól magunkat. Nekem is azok a periódusok a legemlékezetesebbek. A közönségnek hála ez nagyjából úgy 50 éve tart. Négyévesen elkezdtem zenélni, és azóta nem is voltak kérdések bennem, egyértelmű volt, hogy ez az utam, amit egy pillanatig sem éreztem munkának, a mai napig úgy szeretem, mint a kezdetekkor, szerintem ez nagyon nagy szó.

– A zene honnan jött az életébe? Családi indíttatás, vagy saját útkeresés?

– A sors, én úgy mondanám. Hiszek abban, hogy mindenkinek meg van írva egy történet a könyvében. Amikor gyerek
voltam, egy gangos házban laktunk a Ferencvárosban, és hétvégenként, ebédidő körül megjelentek az udvaron a vándormuzsikusok, és „jó ebédhez szól a nóta” címmel muzsikáltak. Nóták, akkori slágerek, népdalok, minden jött. Ez nagyon tetszett nekem, úgyhogy kértem az apámat, karácsonyra vegyen nekem egy tangóharmonikát. Megkaptam, és csak úgy, hallás után elkezdtem gyakorolgatni rajta. Egyik vasárnap aztán nem jöttek a zenészek, én meg összeszedtem minden bátorságomat, kiálltam az udvarra, persze nem a közepére, és eljátszottam az összes tudományomat. Ugyanúgy potyogtak az újságpapírba becsomagolt pénzérmék, ahogy a  vándormuzsikusoknak szokták dobálni az aprót.

– Ott el is dőlt?

– Majdnem, de azért az is kellett hozzá, hogy lakjon a házunkban egy nagyon kedves zongoratanárnő, aki felfigyelt a próbálkozásomra, sokat dicsért, és azt mondta, hogy van ehhez tehetségem, és tanítani kezdett, vitt magával a zeneiskolába, onnantól meg már meg sem álltam a konzervatóriumig. Komolyzenei pályára szántak a tanáraim és a szüleim, zongoraművésznek készültem, aztán jöttek a gombafejűek, a Beatles. Villámcsapásként köszöntött be a beatkorszak, és sokunkat vitt magával, szó szerint az ismeretlenbe. Nem tudtuk, mi vár ránk, hogy meddig tart majd. Most már tudom, hogy ötven évig, de akkor fogalmunk sem volt.

– Azokban az években más is volt a könnyűzene jelentősége, mint bármikor?

– A mi időnkében az egy életérzés volt, amiben a zenekaroknak, a szövegeknek sokkal nagyobb jelentőségük volt, mint a puszta szórakoztatás. A rockzene küldetés volt, egy életstílus, ma egy iparág, amit a tehetségkutatók tartanak fenn.

– A Neotonban kezdte, ami után jött a Taurus. Nagy váltás volt.

– A Neotonnal egy kulturális kiküldetésen vettünk részt Afrikában. A hetvenes évekről beszélünk, úgyhogy a feladat az volt, hogy az állami gépipari bemutató közben biztosítsuk a szórakoztató programot. Útban hazafelé, Amszterdamban, a reptéren megláttuk a Black Sabbath együttes plakátját. Az a koncert akkora hatással volt ránk, hogy Som Lajossal rögtön elhatároztuk, csinálunk egy olyan zenekart, ami kemény rockot játszik. 1972-ben megalapítottuk a Taurus XT-t Brunner Győzővel és a legendás Radics Bélával, Horváth Attilával.

– Hogyan lett ebből az a fajta lírikus rockzene, ami a Korállal a védjegye lett?

– Mindig kettős életet éltem. Az énemben ott volt a kemény rockzene, de a líra is. Az érzelmek számomra nagyon fontosak, és a szakmát is a megélt érzéseimen keresztül közelítettem meg, ez nemcsak a Korálban, a Taurus idején is így volt. Ilyen vagyok, ez következik belőlem. Csak azt tudom kiírni, megfogalmazni a zenén keresztül, ami hat rám, és csak a dalok erejében hiszek. Az meg megint csak az élet adománya, hogy ehhez olyan gondolatok párosulhatnak, mint Horváth Attila szövegei. Azt is tudja, mire gondolok. Nem véletlen, hogy nemcsak szerzőtársak, de barátok is vagyunk fél évszázada. Szóval ezek a zenék jól és jókor születtek meg, talán ez is a titka annak, hogy generációk óta vannak rajongói és hogy védjeggyé válhattak.

– Ötvenévesen nősült. Ez azt jelenti, hogy későn érő típus?

– Igen, így hozta az élet, de hozzátartozik, hogy már 13 éve éltünk együtt a feleségemmel és született egy fiunk is, amikor úgy döntöttünk, hogy házasodunk. Amióta ők vannak nekem, egy egészen új fejezete nyílt az életemnek.

– Mi kellett ehhez?

– Ehhez is a sors. 1995-ben volt egy infarktusom és egy szívműtétem. Úgy éreztem, hogy ha kaptam még egy esélyt, hogy  újjászülethettem, nem élhetek tovább úgy, mint addig, és változtattam.

– Hogy élt addig?

– Totális pörgésben, csak a zenének és a sikereknek éltem. Napi két doboz cigi, abban az évben 460 koncert. Két ember életét éltem, és mi annak idején még a pincétől a padlásig jártuk be az utunkat. Nem úgy volt, hogy három hónap alatt kaptunk egy ismert arcot a tévéműsorban, és teljes kiszolgálást a karrierünk beindításához. Úgy volt, hogy volt egy este három buli, elindultunk Debrecenbe, és ha szerencsénk volt, odaértünk. Nem volt akkoriban még autópálya meg benzinkutak sem, nemhogy okostelefonok. Izgalmas idők voltak azok, egy életérzés. Mindenért megdolgoztunk. Nem is csodálkozom, hogy kaptam erről egy számlát, hogy itt van, tessék megfizetni az árát.

– Mire tanította ez meg?

– Arra, hogy mi az életben a múlandó és mi a maradandó. Más lett a fontossági sorrend. Ma már első a családom, a fiam, az egészségem, a harmónia, minden más csak ezek után jön.

– Ha tényleg húsz lenne most, bele se fogna?

– Nem. A mai korosztály nem akar megküzdeni semmiért, és csak igen kevesek számára szól a pálya a zenéről. Többségnek még a műfajhoz is kevés köze van, életükben nem is tanultak zenét. Főleg a média generálta figyelem bűvöletében élnek. Örülök, hogy nekünk még egy más korszak jutott, és annak is, hogy még mindig van igény az én generációmra.

– Azt olvastam, idén búcsúkoncertre készülnek a Korállal.

– Ez persze így jobban néz ki az újságokban, de nem igaz. Egy nagykoncertre készülünk, hogy megünnepeljük a 40 éves jubileumot, és ha az egészségem engedi, lesznek még bulik a Korállal is. Tervezni nehéz, mert tényleg minden attól függ, mit bírok fizikailag, de búcsúról szó sincs. Az egy szál zongorás, Évszakok című előadói estemen pedig egész biztosan találkozhat velem a közönség, azt a tempót még bírom. Sőt, egy új albumot is szeretnénk kiadni Horváth Attilával, 11 éve nem jelent meg új anyagunk, itt az ideje. Ez ilyen, egy életre szóló hivatás. Nem hiszem, hogy ha a pályatársakat, Demjént vagy Charlie-t megkérdezné, akik ugyanígy az életüket tették fel a zenére, bármikor azt mondanák, hogy befejezik egyszer. Ott van Koós, Aradszky vagy Korda, ők egy generációval előttünk járnak, és még mindig színpadon vannak. Örökre megfogja az embert ez az élmény. Gondolja csak el, egész életemben teljesen szabadon azt csinálhattam, amit a legjobban szeretek, nagyon sok örömet adtam és kaptam is, és az a generáció,
amely ezeken a közös emlékeken nőtt fel, velünk maradt. Nem vagyok hálátlan, sokszor átérzem ennyi idő után is, hogy ez mekkora nagy ajándék a sorstól.

NÉVJEGY:

Balázs Ferenc: 1951-ben született Budapesten. 1967-ben, a Neoton együttes tagjaként kezdte a pályáját. 1972-ben Som Lajossal alapította a Taurus XT együttest. 1978-ban alapította a Korál együttest. 1986-ban kezdett szólókarrierbe. Összesen 37 albuma jelent meg. Díjai: Év billentyűse 6 alkalommal (1979–1984), Liszt Ferencdíj (1998), a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2001), Artisjus-életműdíj (2010), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2011), Kossuth-díj (2016). Nős, egy gyermeke van (Ferenc).

Címkék#Hírkereső
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!