„Nekem is van lámpalázam”

– Már ébred az angyalok városa? 
– Hogyne, épp most készítem a reggelimet. Aztán elmegyek jógázni, az úszás most kimarad, mert meg vagyok fázva. A sport évtizedek óta része a mindennapjaimnak.

– Utána elmész egy válogatásra?
– Pont tegnap voltam egyen. Előfordul, hogy néhány napig nincs semmi, aztán jön egy e-mail, hogy holnap reggelre tanuljak meg egy százhúsz oldalas könyvet, és másnap menjek oda. Teljesen ad hoc jellegű melókat kapok. Ez nem könnyű menet.

– Hogyan tudod összeegyeztetni az itthoni és a kinti feladataidat?
– Nagyon sokat köszönhetek Stern Évának, a menedzseremnek, aki évtizedek óta hihetetlen odafigyeléssel és odaadással intézi a dolgaimat. Biztos vagyok benne, hogy nélküle elveszett ember lennék. Elképesztően jó ötletei vannak, és nagyon jól ráérez arra, hogy mit, mikor és hogyan kellene megvalósítani. Annak idején ő vetette fel, hogy mi lenne, ha megvalósítanánk a régi álmomat, és egy igazán ütős Sinatra-koncertet csinálnánk. A csillagok is úgy álltak, hogy minden ment magától, mint a karikacsapás. Itthon egy David Bowie-emlékest kapcsán összefutottam Nagy Ádámmal a Roy és Ádámból, akivel évekig kerülgettük egymást. Valahogy ott, akkor egyértelmű lett számunkra, hogy együtt fogjuk ezt a koncertet megcsinálni. Az Idegenek az éjszakábannal a Budapesti Nyári Fesztivál keretében, a Városmajori Szabadtéri Színpadon debütáltunk. Szépen lassan alakult ki ennek az estnek a profilja, ami Sinatra-dalokon keresztül tulajdonképpen az életemet mutatja be. Mesélek magamról, olyan dolgokról, amikről máshol még soha. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, a közönség nagyon hálás. Siófokon például odajött hozzám egy hölgy, és azt mondta: „Azt gondoltam, hogy maga egy önző ember, de rájöttem, hogy micsoda értékei vannak.”

– Mikor kezdtél el gitározni?
– A zene mindig is érdekelt. Fiatalon vettem egy mezei gitárt, elmentem egy tanárhoz, aki borzalmas volt, így nem igazán tudtunk haladni. Helyette autodidakta módon tanultam, gyakoroltam. Aztán beleszerettem egy basszusgitárba, közben már énekelgettem is, és a kettő együtt nagyon jól működött. Barátokkal alapítottunk egy együttest, ez lett a Maradék, amivel heti rendszerességgel rockot, bluest játszottunk. Megtanultam, hogyan kell egy zenekart összetartani, a zenészekkel együtt dolgozni. Persze ha anyám akkor nincs résen és nem fogja meg a grabancomat, akkor lehet, hogy ma zenész lennék és nem színész. De a sors előre megírta, hogy nekem a színművészetire kell mennem.

– Azt olvastam, igyekszel úgy válogatni a felkérések között, hogy olyan dolgokat vállalj el, amelyeket igazán szeretsz.
– Ami én vagyok, ami belőlem jön. Tíz éve kezdtem el komolyabban foglalkozni a szvinggel mint műfajjal. Pont akkor, amikor eljöttem a Vígszínháztól, ami nekem olyan volt, mint a második otthonom. Gondold el, 12 évet töltöttem ott, életem legszebb színházi szerepei és élményei kötnek ahhoz a helyhez, ahová most egyetlen alkalomra visszatérek. Április 23-án ugyanis Böhm György rendezésében mutatjuk be az Idegenek az éjszakában koncertestemet a Pesti Színházban. Nagyon boldog vagyok, hogy ismét egy hajóban evezünk Eszenyi Enikővel, aki az egyik legkedvesebb partnernőm volt jó néhány éven át. Nagy öröm, hogy ismét Böhm Gyurival dolgozhatok, hiszen rengeteg szép közös emlékünk van, köztük a Játékkészítő is, amiből tizenkét előadást csináltunk és csaknem ötvenezren látták. Tulajdonképpen egymás mozdulataiból, szemrebbenéséből tudjuk, hogy mit szeretne a másik. 

– Ki az a hazai rendező, akinek a hívására azonnal repülőre ülnél?
– Én folyton repülőn ülök, számomra ez természetes. Nem akarok senkit kiemelni. Figyelek a megérzéseimre, minden feladatot komolyan veszek. Nyilván színházi munkákkal kapcsolatban nehezebb az egyeztetés, mert ott végig kell csinálni egy próbafolyamatot. A filmes melóknál viszont könnyen megoldható
a logisztika.

– Legutóbb Kovalik József első filmjében, a Cop Mortemben láthattunk, ami egy igazi bűnügyi akciófilm. 
– Nagyon támogatom, becsülöm azokat a kezdeményezéseket is, amelyek önerőből születnek. Soha nem lehet tudni, hogy miből mi sül ki, vagy kiből lesz a következő Szabó István, Nemes Jeles László vagy Deák Kristóf. Engem sokszor hívnak főiskolás filmekbe is, ha jónak találom az anyagot, akkor szívesen megyek. Azt viszont nem szeretem, hogyha meg kell magam erőszakolni, mert azok a dolgok nyögvenyelősen mennek, és általában nem sikerülnek.

– A Tömény történelmet jó lehetőségnek találtad?
– Szeretem a jó humort, a vígjátékot. Óriási élmény volt a forgatás, ami ugye arról szólt, hogy Ganxsta Zolee berúgva mesélt Koppány felnégyeléséről. Amit ő mondott, az alapján kellett Koppányt megjelenítenem. Előfordult, hogy le kellett állítani a forgatást, mert a röhögéstől nem tudtuk tovább csinálni ezt a sok marhaságot. Egyébként örülök annak, hogy a rendezők között felnőtt egy új generáció, amelynek tagjai meggyőzőek, nem félnek a színészektől, és bitang jó ötleteik vannak. Ilyen tehetségesek a Spáh fivérek, vagy, mondjuk, Mátyássy Áron, akivel legutóbb forgattuk egy sorozatpilotot.

– Mi van akkor, ha egy film megbukik?
– Amikor elolvassuk a forgatókönyvet és elvállaljuk az adott feladatot, akkor csupán halvány sejtésünk van arról, hogy mi lesz a végeredmény. Születnek jó és rossz filmek is, ezt el kell fogadni. Én abban hiszek, hogy mindenből lehet tanulni, sikerből, bukásból egyaránt.

– Igaz, hogy gátlásos, érzékeny, zárkózott voltál? Ezeket a görcsöket mikor tudtad elengedni?
– Akkor kezdtem el kinyílni, amikor rátaláltam a saját utamra, és örömömet leltem abban, amit csináltam. Az ember folyamatosan formálódik és fejlődik. Színészként sokat kell önmagunkkal foglalkoznunk, hiszen állandóan szem előtt vagyunk. Mindenkiben vannak kétségek nemcsak önmagával, hanem a karrierjével, az életével kapcsolatban is. Minden egyes alkalommal beigazolódik, hogy a munkát egyszerűen nem lehet megúszni. Emlékszem, a főiskolán Horvai István azt mondta: „A siker mindössze öt százalék tehetségből áll, a többi a befektetett munkán és szerencsén múlik. Jókor, jó helyen és időben kell lenni.” 

– Most te jó helyen vagy?
– Ott vagyok, ahol lennem kell, és azt csinálom, ami a feladatom. Jól érzem magam a bőrömben. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy megadta nekem ezt a lehetőséget. Számomra a színészet hobbi és szenvedély. Ettől függetlenül ne gondold, hogy nekem nincs lámpalázam egy előadás előtt.

– Komolyan?!
– Ez egy természetes emberi dolog. A legjobb rutinos színészeknek is van lámpalázuk, sőt, minél régebben csinálod, annál erősebb. A nagyok is azt mondják, hogy ha ez a belső tűz elmúlik, akkor már gond van. 

– Fiaid a te tehetségedet örökölték?
– A nagyobbik fiam tizenhat, a kisebbik tizennégy éves lesz. Mindkettejükre nagyon büszke vagyok, de melyik apa ne lenne az? Csakis a maguk kitartásának és erejének köszönhetik, amit idáig elértek, nem nekem. Nagyon megható látni, ahogy a szárnyaikat próbálgatják és nyitogatják. Mindenben mellettük vagyok, az ő sikereik engem is erősítenek.

Névjegy
Balett-táncos szülők gyermekeként hároméves korától a színpad közelében nevelkedett. 1991–1995 között volt a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatója. 1995-től 1997-ig a Budapesti Kamaraszínházban játszott. 1997-től a Vígszínház tagja volt, és 23 évesen, alighanem minden idők legfiatalabb Othellójaként robbant be a színházi köztudatba. 2009 óta ingázik Magyarország és az Egyesült Államok között, azóta az életében a filmezésé lett a főszerep. 
Hobbija a sport és a testedzés. Sokféle ágát művelte a gyógytornától a jógán át a bokszig, vagy épp biciklizett, falat mászott, Amerikában pedig rendszeresen szörfözik, görkorcsolyázik, úszik is.
Díjai: Színikritikusok Díja (1996), Ajtay Andor-díj, Hegedűs Gyula-emlékgyűrű, Súgó Csiga-díj, Jászai-díj (2006), Az év férfi színésze POSZT (2007).