„Szeretem, ha törődnek velem!”

– A fotózáson Humphrey Bogart-osra vetted a figurát. A harmincas évek hangulatát te javasoltad – miért?
– Bírom azt a korszakot, Bogartot is kedvelem, plusz nem szerettem volna nagyon másképpen kinézni, mint amilyen általában amúgy is vagyok a karaktereimben.

– Tóth János címmel új sorozatot forgatsz, az 52 részes történetet március 9-től hetente látják a nézők, a Duna Televízióban. Kit játszol?
– A címszereplő azonos azzal a Tóth Jánossal, akit még a Munkaügyekben ismertek meg a nézők. Az 55 éves férfit kirúgják a munkahelyéről, az anyja, akivel addig élt, magához költözteti az új pasiját, így János elhatározza, új életet kezd. Összeköltözik az  unokaöccsével, édesbús és vicces kalandokon át próbálkoznak a felnőtté válással.

– Színházi és filmes színész is vagy, de sokan csak a tévéből, Tóth János állandóan panaszkodó figurájaként ismernek. Van köztetek bármi hasonlóság?
– Jelentős nincs, bár szerintem ma nincs olyan ember, aki ne nyavalyogna, legalább időnként, csak hogy figyeljenek rá, kicsit szeressék. Én is szeretem, ha törődnek velem. Ha beteg vagyok, nem várom el, hogy a családom körülöttem ugráljon, inkább elvonulok csöndes magányomba. Hál’ istennek nem szoktam beteg lenni, a láz tud egyedül nagyon kiütni, akkor tényleg jobb nekem egyedül.

– Tóth János agglegény, te viszont kétszer nősültél, szép nagy családod van.
– Amikor születésnapokon, karácsonyokon mind összejövünk, eszembe jut, milyen szerencsés is vagyok. Van négy fantasztikus gyerekem, meg egy biztos magánéleti hátterem a feleségemnek köszönhetően, ezek együtt pedig mind a munkámat segítik.

– Van otthon pasibarlangod?
– Csak egy kis kuckóm, a nejemmel közös szobánkban, de nekem az is bőven elég.

– Mennyi idősek a gyerekeid, és mit csinálnak?
– Az első nejemtől született fiam, Gergő 37 éves, igazi életművész: élt New Yorkban, Belgiumban, Londonban, mindenütt mást csinált, nemrég jött haza. A velem élő gyerekeim közül 13 éves Veronika lányom a legkisebb, Milán 17 lesz, Kornél 22. Ő a Közgázra jár nappalira, mellette levelezőn sportmenedzsernek tanul, elhelyezkedni is ebben a szakmában akar.

– Te hajdanán profi focista szerettél volna lenni. Megszenvedted, amikor szertefoszlottak az álmaid?
– Focizni nagyon szerettem, ám amikor elmentem az első igazi edzésemre a Fradihoz, ráébredtem, mekkora különbség van a képességeim meg a valóság között, és nem erőltettem tovább. Mintha háromezer éve lett volna, nincs már bennem keserűség.

– Vidéki fiú létedre pesti szakiskolában tanultál, a végzettséged: karbantartó és géplakatos. Ki találta ki, hogy oda menj?
– Én, mert úgy hittem, ha Pesten tanulok, közelebb lesz hozzám a fradis edzési lehetőség, mint ha Abonyból kellene feljárnom. Aztán kiderült, hogy a labdarúgás nem az én utam, később arra is rá kellett ébrednem, a tanult szakmámhoz sincs semmi közöm. Azért befejeztem az iskolát, és dolgoztam itt-ott: voltam a MÁV-nál, a hajógyárban. Biztos minde­nütt örültek, amikor eljöttem tőlük, sajnos nem volt ügyes kezem. Később hírlapkézbesítőként próbálkoztam. Aztán egy szép nap az egyik barátom elvitt a Kőtövis nevű szolnoki amatőr színjátszó együttesbe. Ott senkinek sem volt művészi végzettsége, így nem éreztem magam feszélyezve. Nagyszerű figurák jártak oda, remek társaság verődött össze. Kiderült, van tehetségem a színjátszáshoz. Amikor segédszínészi állást hirdettek a szolnoki színházban, jelentkeztem. Felvettek. Közben háromszor nekifutottam a Színművészeti Főiskolának, de az nem jött össze.

– Vajon miért nem?
– Mindig túlizgultam meg elügyetlenkedtem. A harmadiknál már 25 voltam, egy vénség, így az újabb kudarc után úgy döntöttem, nem próbálkozom többé; ki akar nyugdíjasan diplomázni? Amúgy vannak egy csomóan a pályán, akiknek szintén nincs diplomájuk. Nem vagyok egyedi eset.

– 15 év után eljöttél Szolnokról: a Szentivánéji álom című Shakes­peare-előadással megalakult Pesten a Bárka Színház, ebben találkoztatok partnerként Scherer Péterrel. Híres a barátságotok; mi a titka?
– A Shakespeare-darab próbái alatt kiderült, tökéletesen kiegészítjük egymást. Persze néha vitatkozunk, de mindig megoldjuk, a humor komoly kapocs köztünk. Több olyan előadást hoztunk már létre kettesben, amelyek évekig voltak műsoron.

– A szüleid fizikai munkások voltak; ők mit szóltak a művészi ambícióidhoz?
– Örültek, büszkék voltak. Édesapámat korán elvesztettem, de a szolnoki színházban több darabban is látott még, nagyon élvezte. Édesanyám már filmekben és tévében is láthatott, megdicsért, ha beszéltünk, akárcsak mostanában a másfél évvel fia­talabb húgom.
Ő civil, viszont nézőtéri felügyelőként dolgozik, így ha kitekert módon, de neki is köze lett a színházhoz.

– A két kisebb gyerekedben látsz érdeklődést a pályád iránt?
– Veronika még kicsi, Milán egyelőre szívesebben jár harcművészeti edzésekre, mint színjátszó körbe. Nem zaklatom őket, hisz én még húszévesen sem tudtam, mi lesz belőlem. Ha valamelyik gyerekem azt mondaná, színész akar lenni, nem állnék az útjába, és a feleségem sem. Maga az élet, a létezés is egy lutri; foglalkozzanak azzal, ami boldoggá teszi őket.

– Egyik forgatásból a másikba esel, sok estén színházban játszol. Mikor van időd magadra, a szeretteidre?
– Ha sikerül, akkor nyaranta szoktunk hosszasabban együtt lenni a gyerekekkel. Az utóbbi két évben sikerült ötösben az Őrségben vakációznunk két-két hetet, az a vidék régóta szeretett helyszínünk. Sajnos ezt egyre nehezebb megoldani, mert ma már a gyerekek is tele vannak elfoglaltságokkal. Pedig mi tényleg szeretjük egymást, az én srácaimnak szerencsére még nem „ciki” együtt lenni a szülőkkel. Leginkább társasozni szeretünk, de nem csak a vakáción, odahaza is sokat játszunk. A másik nagy közös kedvenc szórakozás a pancsolás, úszás – bárhol, bármikor.

– Havonta 15–22 estét játszol, most reggeltől estig sorozatban forgatsz. Ha pihenni mégy, ki tudsz teljesen kapcsolni?
– Hááát... igyekszem, de azért néha előfordul, hogy muszáj magammal vinnnem egy szövegpéldányt. Na, nem foglalkozom azzal hosszú órákon át, de picit olvasgatom. Ma jóval nehezebben tanulok szöveget, mint tíz éve, nehezebben is veszem rá magam, meg több energiát igényel. A feleségemmel nem végszavazunk egymásnak otthon, mindketten egyedül szeretünk tanulni.

– Harminckét éve vagytok együtt Moldvai Kiss Andrea színésznővel. Évfordulókat megünnepeltek?
– Nem csinálunk nagy ügyet belőle. Van, hogy el is marad vagy kitolódik a dátum, olyankor megyünk el – nem kettesben, hanem a gyerekeinkkel együtt – ebédelni, vacsorázni valahová, amikor mindenki ráér. A születésnapokat már inkább tartjuk.

– Szerinted jó férj vagy?
– Remélem, igen. Nem vagyok veszekedős, és ha van egy kis szabad időm, bármiben számíthat rám a feleségem, a ház körüli munkákban is. Azt nem állítom, hogy főnyeremény lennék, mindenesetre szeretek főzni, ha kell, el is mosogatok, mosok, takarítok. Még azt sem kérem ki magamnak, ha ki kell vinni a szemetet.

– Keresett, sikeres és népszerű színész vagy, folyamatosan elhalmoznak munkával. Bár egyszer elváltál, a második feleségeddel évtizedek óta boldog vagy. Mindezek tetejébe van négy remek gyereked és még jó egészséged is. Te Fortuna kegyeltje vagy, igaz?
– Ha visszatekintek az életem hullámvölgyeire, tényleg mindig történt valami, ami jó irányba fordította a sorsom kerekét, akár munka, akár magánélet volt soron. Lehetett volna talán jobb, minőségibb, könnyebb ez az eddigi „kűr” – de ha nekem negyven éve azt mondták volna, hogy lehetőségem lesz egy olyan életre, mint amit eddig megéltem, ott helyben rábólintottam volna! Persze mindenhez szerencse kell: az élethez is, a munkához is. Nem tudjuk megfejteni, mi miért történik velünk, de én nagyon hálás vagyok, amiért az életem eddig ilyen jól alakult. Rábólintok a következő negyven évre is.