Hol sírjaik domborulnak

– Ezért a gazért – teszi hozzá, miközben felnyalábolja a kazalnyi krizantémot. Láthatóan még nem érintette meg az ünnepi pillanat, vagy csak az elüzletiesedett világ váltott ki belőle dührohamot: mindenesetre minden emelkedettség, áhítat híján baktat a család nyomán a temető kapuja felé. Ahol alkalmi, mindenkire gyanakvó – azaz ellenőrzéstől tartó – árusok kínálják portékáikat, s csak a vödröket, vájdlingokat, lavórokat kerülgetve lehet bejutni a sírkertbe. A többség ugyanis, tanulva az elmúlt évek, évtizedek emlékeiből jórészt gyalogosan látogatja meg elhunyt szeretteit, hiszen tudvalevő, az ünnepek idején a temető jó kilométeres környékén szinte képtelenség kocsival megállni. Persze mindig akadnak, akik megpróbálnak egészen a bejáratig gurulni: a megemlékezést így időről időre fékcsikorgás, dudálás és káromkodás teszi teljessé.
- Friss a krizi, még meleg – poénkodik az egyik bekecses árus, aki annak ellenére, hogy számla és így egyúttal adó- és járulékterhek nélkül dolgozik, egy forinttal sem adja olcsóbban portékáját, mint a „profi” virágárus. Ennek ellenére mindig akad vevője: kerülendő a virágbolt előtti tolakodást, aki siet, nem törődik holmi számlával. Különben is a többség számára nem ünnep, hanem csak a kötelező temetőjárás ideje lett október utolsó, november első napja. Csak legyek már túl rajta arckifejezéssel cipelik, majd kötözik a sírra a koszorút, gyújtanak gyertyát a közelebbi-távolabbi hozzátartozók nyughelyénél, aztán feladat letudva, irány a parkoló, ki ebből a káoszból.
Persze nem mindenki gondolkodik hasonlóan: a bejárat környéki zsibvásár után az esti szürkületben pislákoló mécsesek, gyertyák fényénél a sírkert egy másik, békésebb világnak tűnik. Még akkor is, ha a sötétedéssel egyszerre megjelennek az ünnep hiénái is: élelmes „emberek” járják a sírok közti sorokat, s gyűjtik össze a jól láthatóan másnap még eladható virágokat, koszorúkat. A rutinos temetőjáró már meg sem lepődik, ha a korábban felvirágzott sír helyén üreset talál, s talán még akkor sem, ha csokrát valamelyik kinti árusnál látja viszont…
- Látod, milyen fess ember volt a dédpapa? – mutatja a homályos, kopott képet a sírkövön gyermekének egy harmincas férfi. – Katona volt, meghalt a háborúban. Nem is itt van eltemetve, itt a dédimama fekszik – mondja tovább, s mi gazdagabbak leszünk egy családi történettel. A hat-hétéves forma gyerek megilletődötten hallgat, majd lehajol egy mécsesért, s közelebb tolja a sírkőhöz.
Akadnak persze olyanok is, akiknek szeretteik messze nyugszanak, s ők nem tehetik meg, hogy sírjuknál emlékezzenek: öreg nénik, sokgyerekes családok állják körbe a kőkereszteket és a hősi emlékművet, hogy egy-egy teamécsessel és szál virággal róják le kegyeletüket a szegények, magányosok emlékhelyénél. Egyre több kis gyertyaláng dacol az októberi széllel, béke és csend honol a temetőben. Ünnepi csend.

Bencés ünnepből világi megemlékezés

A Mindenszentek – november 1. – és a Halottak napja – november 2. – ünnepe a bencés rendnek köszönhető: 998-ban Odilo cluny-i bencés apát vezette be, s hamarosan minden keresztény rendben megünnepelték, s a 14. századtól a pápa egyházi ünnepek közé emelte. Ezen a napon az egyház azokat a szenteket ünnepli, akik név szerint nem szerepelnek a naptárban. A Mindenszentek tulajdonképpen előkészület, virrasztás a holtak emlékéért. A Halottak napja pedig megemlékezés a tisztítótűzben szenvedő holtak lelkeiről… Az élő hagyomány szerint délután megtisztítjuk, este pedig világítjuk a sírokat. Ehhez a szokáshoz több népi hiedelem is kapcsolódik. Némelyik szerint ezen a napon hazalátogatnak a halottak. A sírt így feldíszítették, hogy a halottak szívesen ottmaradjanak, míg a mécsesekre azért volt szükség, hogy a „világosban a kiszabadult lelke”k újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket.