Közélet

2007.01.15. 07:59

Vizsgára fel, avagy egy túlélőművész három napja

Utólag mindenki laza és hányaveti: a többség emlékezetében egy egyetemi-főiskolai vizsga csak mint humorforrás marad meg. Tanárkifigurázó történetek, rózsaszín képek – a kocsmában a vizsga után mindenki hős. Pedig aki tudja, mi az a vizsgaidőszak, ismeri azokat a különös bugyrokat is, melyeket egy főiskolás, egyetemista végigjár ekkor. Most kiderül, hogyan is zajlik ez.

Tímár András; Fotók: Röhrig Dániel

Nulladik nap: pályaválasztási tanácsadó

Hogy mire jó a társadalmi kommunikáció, nem tudom, de hogy két nap múlva vizsgázom belle, az tuti, még akkor is, ha ezt a gondolatot minden nap tudatosítani kell magamban, hogy elhiggyem. Önnönszembesítésem egyre nagyobb mértéket ölt, és már hetek óta a tart a rászánási időszak is, mellyel párhuzamosan érlelődik bennem a gondolat: talán megúszom. Talán hirtelen megbetegszik a tanár és senki nem tudja helyettesíteni, vagy tűz üt ki az iskolában, esetleg kiderül, ez a tárgy csak aláírásos volt, és eddig senki nem vette észre. Még az is előfordulhat, hogy kapok egy visszautasíthatatlan állásajánlatot egy nagy nemzetközi cégnél, és nem is kell vizsgát tennem, sőt egyáltalán nem is kell befejeznem a sulit. De kubikolni is elmehetnék. Mi több, el is megyek. Józan ésszel végiggondolva brigádvezető lehetnék, simán megkeresnék havi százötvenet, az napi ötezer. Az pont jó is lenne, mindennapi sör, kenyér és cigi. Boldog ember, tudomány nélkül. Azt hiszem, hamar tudnék életritmust váltani.

Mondom ezt magamnak hajnali tizenegykor, elefántos alsógatyában, kávé és cigi felett. De tisztul a kép is. Elérzékenyülve szüleimre gondolok, kik erejükön felül teljesítve adják meg a lehetőséget tanulásomért. Ennyivel tartozom nekik. Hiszen ez csak egy egyszerű társadalmi kommunikáció. Nem olyan sok ez, nem is nehéz. Hiszen a jegyzeteim nagy része meg is van. Csak azt tudnám hol vannak? Sebaj, egy-két telefon és teljes az anyag.

A telefon sem segített. De talán tudom a tételsor pontjait. Gondolom, megegyezik a könyv fejezetcímeivel. És a könyv is megvan, sőt, itt van a kezemben. Már három hete kikölcsönöztem a könyvtárból. Könyvjelzőt is raktam bele. Ja, ez a könyvtári felszólítás. Na majd holnap meghosszabbítom és kifizetem a büntetést is. Vagy inkább vissza sem viszem a vizsga végéig.

Már egy óra is elmúlt, de még nem tanultam semmit, pedig ebédelni is kéne. Legjobb, ha lemegyek boltba és körbenézek. Van még 300 forintom, meg kétezer, de az kell vizsga utánra, tehát háromszáz. Párizsi, kenyér, cigi. Az nem jön ki. Na mindegy. Ahogy kiléptem az ajtón, tudtam, nem térek vissza egy jó darabig, így viszonylag melegen felöltöztem. Bár kihaltnak tűnt a város, tudtam, számos hozzám hasonló problémával küszködő ember járkálhat kinn az utcán. Felismerni egyszerű őket: halálra vált arc, riadt szemek, minden neszre összerezzennek, és keresik társaikat.

Természetesen a kenyérről és a párizsiról hamar lemondtam, miután a lábam sokadszorra is ugyanarra a szolgáltatósorra vitt, s bár az elhatározás nagy volt bennem, hogy agyserkentés céljából csak kávét ihatok, a pultnál bekövetkezett a pálfordulás, mely egy sörben és az üres gyomorra való tekintettel egy zacskó ropiban teljesedett ki. Büszkén baktattam fel lépcsőn, miközben tudtam szüleim szemében bőszen lépkedek le a pokolba. Legnagyobb megdöbbenésemre üres volt az egység. Különös félelem fogott el. Rágyújtottam és nagy kortyokban megittam a sör felét – hideg volt és finom. Normális esetben hátradőltem volna és felhívtam volna valakit, hogy csatlakozzon az élvezethez, de most nem tudtam hátradőlni. Nem szabadultam a gondolattól, hogy mindenki otthon, önmagát megfeszítve tanul egy jobb jövő reményében, én meg egyedül ülök egy kocsmában és sörözök. Hatalmas slukkokkal lenyeltem a cigit, sörömet egy húzásra elpusztítottam és hazarohantam. Rohantam volna, ha már útközben nem jött volna rám a fáradtság. Alig bírtam bejutni az épületbe, ha nem egyedül megyek a liftben bizonyosan el is alszom állva. Szigorú pihenést jelöltem ki magamnak a délután hátralévő részére, melyet este tanulással koronázok meg, s hogy nyugodt legyen álmom, gyorsan mindent  előpakoltam. Tételsor még mindig sehol. Ez volt az utolsó gondolatom mikor elhomályosult a kép.

Éppen mexikói pizzámat kértem ki a közeli éttteremben, mikor megszólalt a telefon és felébredtem. Pizza sehol, telefon meg valahol a könyvek alatt. Azt hiszem, senki sem érthette, mit is mondtam a kagylóba: étel után szörcsögő nyálam és a halló keveréke volt. A túloldalon pedig Sebi haverom, aki eltorzult és könyörgő hangon érdeklődött a tételsor iránt. Fél perc kósza dadogás után végre kinyögtem, hogy nekem sincs. Azonnal létrehoztunk egy válságtanácsot a kocsmában. Béláink gondolkodtak. A tételsorról egy szó sem esett, csak, arról, tényleg mi vagyunk a jövő értelmisége, kezünkben van a kallódó magyarság sorsa és ezen már a sör sem segít, sőt, semmi szesz, de még a nők sem. A sokadik kör után felhívtuk egyetlen megbízható csoporttársunkat, aki hajlandó volt a kérdéses dokumentumot elektronikus úton elküldeni, melyet már csak másnap tudunk megkapni. Az éjszaka a bővülő társaságban egyre hosszabbra sikerült. A stresszt jól oldottuk, és a vizsga tabu volt.


Másnap(osság): harcra fel!

Két napon belül ez a második alkalom, hogy telefoncsörgésre ébredek. Nem köszönök, csak felveszem a telefont, miközben csukott szemmel fekszem. Az első hangból azonnal kiderült, édesanyám az. Ritkán szoktam ilyen gyorsan kitisztítani a fejem, de most nem volt választásom, olyan hangon kellett beszélnem, mint aki a tudomány bugyraiból kiállt a valóság felé. Természetesen egy anyát nem lehet becsapni, azonnal lebuktam, ami ebben a helyzetben javamra vált, és hihetetlen elszántsággal raktam le a telefont: most pedig tanulni fogok.

Fejemet dörzsöltem, mikor hátam mögött kajánul felröhögött Sebi. Azonnal kérdőre vontam, hogyan került hozzám, mire felvilágosított, én vagyok nála. Többet nem mertem kérdezni. Induláshoz készülődtem, Sebinek pedig megígértem, átjövök délután tanulni. Hamar meggyőzött, már délután van és nem reggel, mert akkor jöttünk haza, és neki elég sok jegyzete megvan, s ott az internet is, tehát maradjak. Maradtam. Gigászi feladat állt előttünk. Miután letudtuk a reggelit, majd öt percre rá az ebédet is – kockaleves formájában –, kávéztunk és szörnyülködtünk, megnéztük az időközben drótpostán megérkező tételsort. Ekkor hangzottak el az első, minden vizsgára való felkészülést megelőző klasszikus mondatok: a „Ha ezt előbb tudtam volna!” és a „Ha ezen átmegyek, akkor …”

A nap hátralévő része az est leszálltáig, ami csak egy pár óra volt, viszonylag eseménytelenül telt. Olvastunk és értelmeztünk. Értelmezni jól úgy lehet, ha az ember elolvas valamit, ránéz a másikra, amivel kierőszakolja a másik tekintetét. Ha az megvan, lassan a szoba sarkára kell tekinteni szemsarokból, úgy, hogy az arc a szoba fala felé forduljon, az állnak pedig a padlóval kell párhuzamosnak lennie. Ha nem elég hatásos akkor, néhány szót kell némán motyogni Micimackó szájtartással. Ekkor a másik rákérdez, mi a baj. Innentől jön az értelmezés. Elmondod neki, hogy mit olvastál, ő pedig megmagyarázza. Az ilyen szituációknak nem is az a feladatuk, hogy tényleg megértsünk valamit. Funkciója, hogy a másikat önbizalmát növeljük.

A tiszteletkörök hamar lezárultak és elfogott minket a kétségbeesés és az álom, bár a sok kávé miatt már csurgott a tenyerünkből az izzadtság. Sebi feladta. Bár jóban vagyunk, a helyzet az idő hiányában olyannyira kritikussá vált, hogy nem értem rá hosszasan győzködni. Hazamentem. Azt hiszem, ez volt életem egyik legnehezebb döntése, mármint, hogy történjék bármi, elmegyek vizsgázni. Úgy nem sokkal éjfél előtt lelkiismeretfurdalástól gyötörve felhívtam Sebit. A szalonspiccen régen túl volt, sőt a vizsgáját is átetette máskorra, én meg megszívtam. Tanultam tovább, miközben sűrűn győzködtem magam olyanokkal, hogy jobb szembenézni a veszéllyel, mint elmenekülni, meg, hogy József Attila is kettest kapott érettségin irodalomból. Igazából egyik érvem sem tudott meggyőzni, de szüntelen folytattam tovább a harcot. Míg el nem nyomott az álom.


Harmadnapon: az ítélőszék előtt

Különböző ábrákról és elméletekről voltak éjjel rémálmaim. Igazából nem is bántottak, csak idegesítettek. Odajöttek közel hozzám, amennyire csak tudtak, és amikor megragadhattam volna őket, hátat fordítottak és elfutottak nyelvet öltve. Felébredtem és világossá vált: ez azt jelenti, hogy órákon át tartó fáradozásaim hiábavalóak voltak. De ami még ennél is rosszabb volt, hogy lassan rájöttem, már tíz perce megy a vizsga. Páros lábbal ugrottam bele a nadrágomba, majd páros lábbal ugrottam ki, mert tudtam nem mehetek akárhogy. Legalább a ruhám legyen szép, ha már a tudásom nem túl fényes. Zakó, az kell nekem.

Miközben magamra erőszakoltam szerintem legbizalomgerjesztőbb öltözékem részeit, mérlegeltem helyzetemet. Az iskola tíz perc gyalog, busz nem megy. Még két perc, mire felöltözöm, alapvető tisztálkodás, azaz szagelvétel helyetti szagelfedés: három perc. Tehát kávé a suliban, ha van rá idő, cigi útközben, enni meg majd vizsga után. Gyorsan összepakoltam nélkülözhetetlen jegyzeteimet és lóhalálában rohantam az iskola felé. Szerencsémre a puncsosok már tolongtak a bejutásért, így volt időm a büfében kifújni magam. Kávét kértem, és miközben pénz után matattam, láttam meg, hogy a hétköznapokra száműzött tornacipőmet sikerült felhúznom. Na, ezen már nem segít semmi. Majd takarom valahogy, mondjuk, ha elég széles mosollyal megyek be, akkor csak a fejemet nézi a tanár. De akkor meg az a baj, hogy azt hiszi elbíztam magam. Na mindegy. Nem érek rá erre. Itt a kávém.

Asztalhoz le, jegyzetek elő. Ahogy újra néztem őket, ismerősnek tűntek, de valahogy nem mondott egyik sem többet magáról. Mintha egy telefonkönyv előtt ültem volna. Gyorsan elszívtam még egy cigit, mire kiderült, hogy elfogytak az emberek és már csak én lennék hátra. Így hát bementem. Széles mosollyal próbálkoztam, de még így is sütött rólam, hogy kettesre gyúrok. Kihúztam a tételt. Felcsillant a szemem, hiszen ezt tudom. Rettentő magabiztossággal ültem le egyenesen a tanár elé felkészülési időt sem kérve. Majd mondta a tétel címét.

Ekkor esett le, hogy mégsem tudom én ezt annyira, csak az elejét, de már nem volt visszaút. Nem engedhettem tartásomból. A lehető legkomolyabban és leglassabban – hátha félbeszakít – kezdtem mondani az anyagot. Nem szakított félbe, én álltam meg, mire széttárta a kezét: ennyi? Ennyi volt. Egészen jól megúsztam, tett fel néhány kérdést a kettesért és el is engedett. Öröm járta át kicsiny lelkemet. Kirohantam, meg sem álltam az egységig. Azt akartam, ország-világ tudja, milyen nagy feladaton vagyok túl. Tegnap előttről maradt kevéske pénzemből ünnepi italokat kértem. Mindenki értette, mekkora hőstett ez, csak szegény szüleim nem. Mit lehet örülni egy kettesen?

 

Ezek is érdekelhetik