2007.04.13. 08:08
A sérült nem nyomorék
Minden elismerést megkapott, amit csak kaphatott Szlávecz Jánosné, a mozgássérült csoport vezetője.
– Tizennégy év után, alig egy hónapja, mondott le a Mozgáskorlátozottak Somogy Megyei Egyesülete csurgói csoportjának a vezetéséről. Nem hiányzik?
– Még nem zökkentem ki, mert sokan keresnek. Időre van szüksége az új csoportvezetőnek, és én megígértem neki, hogyha kéri, segítek. Azért is fáradtam el, mert nemcsak csurgói programjaink voltak, hanem megyeszerte, sőt távolabbra is hívtak bennünket. Minden hónapra jutott egy-két rendezvény ahol meg kellett jelenni, s ez már fárasztó volt a lerobbant lábammal.
– Sokfelé hívták, mert egyre ismertebb, sőt elismertebb lett a csurgói közösség.
– Elmondhatom, hogy az ország egyik felével kapcsolatunk volt, sokfelé jártunk. Sokat köszönhetünk szponzorainknak, s büszke vagyok rá, hogy az én csoportom volt az egyik legtámogatottabb, ami – hátrányos helyzetű kistérség lévén – nagy szó. Igaz, ha kérdezték tőlem, hogy mennyit adjanak, mindig azt mondtam: amennyi jut, vagy amennyit gondol. Hála támogatóinknak, vihettük Csurgó és környéke hírét, s megmutathattuk, hogy a sérült emberek is tudnak tenni valamit, s értük is lehet tenni. Felfigyeltek ránk, és örülök, hogy az emberek szemlélete is változóban van.
„Mi, mozgássérültek nem betegek vagyunk, ez egy állapot, amit el kell fogadnunk. Ha elfogadtuk, túl kell lépni rajta és vidámnak lenni, mert ha így teszünk, minket is vidáman fogadnak. ”– Mi változott?
– Az ember általában akkor zuhan meg, amikor a saját családjában születik beteg gyerek, vagy egy autóbaleset következtében kerekesszékbe kerül. Ilyenkor már átérzi a sérült ember sorsát. Sajnos sokan nem jutottak el még odáig, hogy a sérült ember éppen annyira értékes, mint az egészséges. Mert valaha ő is tudott tenni, vagy most akar nagyon, hogy ne maradjon le az egészségesek mögött. Nem kis büszkeséggel mondom magamról, hogy én is neveltem gyerekeket és helytálltam. Minden elismerés azoké, akik harcolnak. Jó lenne, ha elismernék, hogy a sérült ember is ugyanazon jogokkal rendelkezik. Szerencsére a környéken már nem úgy fordulnak a mozgássérült felé, hogy na, ez a nyomorék, hanem segítő szándékkal, ami nagyon jóleső.
– Tizennégy év alatt nem csak öröm érte, gondolom...
– Voltak gáncsok is. Levelek, telefonok a megyei szervezethez, hogy mit kellene másként csinálni, persze név nélkül. Most a legnagyobb ellenségem is a legnagyobb szeretettel búcsúzott tőlem. Szép emlékből sokkal több van.
– Melyik a legszebb?
– Két alkalommal szerveztem regionális mozgássérült találkozót, s nagyon büszke vagyok rá, mert ebben a térségben nem volt még olyan civil szervezet, amely 800 embert odahozott a közösségi házba. Aki ismeri a visszahúzódó csurgóiakat, tudja, hogy ez nagy szó. Elismerés volt az is, amikor azt mondták nekem a vidékiek: szeretünk Csurgóra jönni, mert itt minden olyan jól sikerül.
Szlávecz Jánosné
1946. június 17-én született Berzencén. 1974 óta él Csurgón. 1986 óta tagja a Mozgáskorlátozottak Somogy Megyei Egyesületének, 1993 óta a csurgói csoport vezetője. 2002-ben Csurgó város elismerő oklevelét kapta, 2003-ban Nagyasszony címet, 2004-ben Somogy Polgáraiért -díjat, 2007-ben a megyei szervezet elismerését csoportvezetői munkájáért. Legfőbb segítője a férje.
„ Csípőficammal születtem. Több műtéten is átestem 1952-től, de a faluban lenéztek, mert sánta voltam. Még most is különbséget tesznek, ám érződik a szemléletváltás: a sérült embereket kezdik az épekkel egyenrangúnak tekinteni. ”
„Mi, mozgássérültek nem betegek vagyunk, ez egy állapot, amit el kell fogadnunk. Ha elfogadtuk, túl kell lépni rajta és vidámnak lenni, mert ha így teszünk, minket is vidáman fogadnak. ” -->
