Ellopott élet, elmaradt jóvátétel

A kopott lábaskában lassan melegszik az ebéd. Van idő befejezni a levelet. A ház gazdája jöttünkre udvariasan felkel az írás mellől. Ahogy felénk lép, megbotlik a törött metlahiban. – Mindig megfogadom –  bosszankodik – , hogy jövőre kicseréltetem. Persze sosem fogom megtenni, mert ez a járólap maga a történelem, törése pedig háborús sérülés. Orosz katonák vágták rajta a tüzelőnek valót.

A fotelek – ahová a gazda invitál – szintén nem lehetnek sokkal fiatalabbak a kerámia lapoknál.  Így él ma egy gőzmalom tulajdonos Magyarországon.
– Gazdag családba születtem a horvát határszélen, apám hét alkalmazottat tartott – emlékezik Hajdu Andor. – Tíz szobás házban éltünk, hintón jártunk. Én a verőcei gimnáziumban tanultam, mérnök akartam lenni. Ezt az életet lopta el tőlem először a háború, aztán a magyar állam.

A férfi iratokat mutat, s igazságügy-, pénzügy-, belügyminiszternek címzett leveleket, azokra jött válaszokat. Az utolsó – nyílt – levelét Barcs önkormányzatának és Szili Katalinnak címezte, s egy alkotmányos mulasztásra hívja fel benne a figyelmüket. Története 1944-ben kezdődött.

– Javában dúl a háború, megalakul a horvát állam; vörös partizánok és az új horvát hadsereg öli egymást és a civil lakosságot. Az itt élő magyarok válaszút elé kerülnek: menekülnek vagy valamelyik oldalon csatasorba állnak. Aki idejében lelép, az a jószágát, holmiját is menekíteni tudja, a többség azonban marad.

Maradtunk mi is, míg egy nap – 1944. november 6-án – a partizánok betereltek bennünket a gyűjtőházba ötven másik falubeli magyarral és némettel együtt. Elszedték mindenünket, még a zsebkendőt se hagyták meg, aztán útnak indítottak Magyarország felé. Gyönyörű idő volt, napsütés. A magyar hídfőn még csépelték a búzát.

A partizánok búcsúzóul még tüzet nyitottak rájuk. Egy asszonyt eltaláltak, a fiatal Hajdu Andornak két helyen átlyukasztották a nadrágját. – Pedig nem is céloztak pontosan – idézi fel a férfi. – Csak azt szerették volna elérni, hogy magyar oldalról is lőni kezdjenek, s a saját véreink végezzenek velünk. Szerencsére a magyar határőrök távcsövön kezdettől figyelték a történteket.

Így hagytam el az addigi hazám. Legközelebb csak 18 év múlva – 1962-ben – térhettem vissza.
Tél közepén kiskabátban érkeztek meg Barcsra. Nem volt egy kanaluk, váltóruhájuk, takarójuk sem. – Addig soha a máséhoz nem nyúltam, de akkor arra kényszerültem, hogy elhagyott lakásokból szerezzek evőeszközt, takarót. Néhány jó ember is segített. Decemberben aztán bevonultak az oroszok, és Barcsról is el kellett mennünk. Csak a következő év tavaszán jöhettünk vissza. Ragaszkodtunk Barcshoz, hogy a közel maradjunk a birtokunkhoz.


A tanulást nem folytathatta, arra végképp nem volt pénze a családnak. Örült, hogy segéd lehetett a szeszgyárban. Később az állami gazdaságban kapott munkát, majd kitanulta a lakatos szakmát. Szakoktatóként ment nyugdíjba.

Prokleti madaron!

1964-ben a magyar állam megpróbálkozott valamiféle kártalanítással. Ez azonban csak jelképes mértékű volt, és csupán a hat szobásnál kisebb ingatlan után lehetett igényelni. Hajduék tehát még ebből a kártalanításból is kimaradtak. Prokleti madaron! Átkozott magyar bérenc! – egyedül ebből jutott ki nekik bőven az elmúlt nyolcvan évben. Ezt ugyanúgy megkapták a képükbe odakint, mint minden magyar! 1944-ben együtt hajtottak el őket a falu német lakosaival. A németek is az anyaországba menekültek. Hajdu Andor elmondta: ők a vesztes Németországtól akkora kárpótlást kaptak, hogy abból Kaliforniában vásárolhattak maguknak házat.

– Soha nem tettem le arról, hogy visszaszerezzem, ami a mienk. 1946-ban Jugoszlávia államosította a vagyonokat. Magyarországon egy 1954-es törvény rendelte el, hogy a menekültek beszámoljanak a kint maradt ingatlanaikról. Az ötvenes években örültünk hogy éltünk – belőlem is csináltak MINSZ-titkárt és jugoszláv kémet egyaránt –, ugrálni nem nagyon lehetett.

Mihelyt azonban a légkör enyhülni kezdett, elszántam magam, hogy beperelem a jugoszláv államot.  A 60-as években,  Belgrádban járva találkoztam egy  kerületi ügyésszel, akitől megtudtam: 1956-ban a magyar és a jugoszláv állam elszámolási szerződést kötött, és ebben a magyar fél lemondott a vagyonainkról és magára vállalta a kártérítésünket.

A vagyonunkat beszámították a második világháborús jóvátételbe. Magyar részről az aláíró Olt Károly – akkori ismert politikus – volt. Ezt a szerződést azonban titkosították, így a szövegéhez csupán a rendszerváltás után jutottam hozzá. Ezt megismerve írtam több minisztériumnak.

Azt a választ kaptam: igazam van, a magyar államnak alkotmányos mulasztása van velem és a hozzám hasonlóakkal szemben. Ennek rendezéséről azonban még nem született kormányhatározat, s különben is: a kárpótlásunk meghaladná az ország teherbíró képességét. Idegeneknek adni, elcsalni százmilliókat – az persze nem haladja meg az ország teherbírását.


Nemrég a csehszlovákiai kitelepítettekre emlékeztek Barcson. Sok szó esett a maroknyi ember sérelméről, kálváriájáról.
A hozzám hasonló sokezer emberről azonban egyetlen szó sem esik soha. Pedig csak Barcson 3-400 olyan család él, akiket a Trianon után elcsatolt területekről űztek vissza ide. Három nagy pofont kaptunk életünkben: egyet Trianontól, egyet a horvát államtól, de a legnagyobbat – máig tartót – a saját hazánk mérte ránk. Ennek a nyoma most is ott ég valamennyiünk arcán.