Rabszolgasors: Isaura nyomdokain Somogygesztiben

Takaros porta, a farakások között kétévesforma kisgyerek labdázik, hátul, a fészer mellett egy asszony gereblyézget. Igazi tavaszi falusi idill, nehéz elképzelni, hogy ebben a somogygeszti házban nem is olyan régen rabszolgaként dolgoztattak egy férfit, elvették a nyugdíját, és enni sem adtak neki. Pedig Attila ezt állítja.

Nehezen szánta rá magát a beszélgetésre, először csak egy sms-t írt, aztán sokáig eltűnt az éterből, s csak hetek múlva jelentkezett újra. Rövid üzenetekben próbálta elmondani, mi történt, míg végül hosszas rábeszélés után végre sikerült összehoznunk egy éjszakai beszélgetést.

– Ne haragudjon a bizalmatlanságért, de nagyon félek – kezdte. – Az utolsó pillanatban sikerült lelépnem, ha nem teszem, már nem élnék. A szökésem előtti utolsó este is összevertek, s le akartak szúrni.

Attila két és fél esztendeje került a geszti romacsaládhoz: a kaposvári pszichiátrián ismerkedett meg Icukával, aki magába habarította az akkoriban hajléktalanként tengődő férfit, s  felajánlotta neki, költözzön hozzájuk.

– Külön szobával, meleg családi fészekkel kecsegtetett – állította Attila –, és hát ugye, nem is volt sok választási lehetőségem.
Kiköltöztek hát Somogygesztibe, ahol eleinte normális családként éldegéltek, még a lány anyja is elfogadta Attilát, bár kissé berzenkedett, miért nem egy rendes cigányembert választott Icuka.

– Egy év után kezdődtek a bajok – folytatja Attila –, kiderült ugyanis, hogy Icuka terhes lett. Na, akkor fogta rám először az anyja a kisbaltát. Ki akart miskárolni.
Az asszony dühe később sem múlt el, folyamatosan egrecíroztatta „vejét”, aki vele ugyan még megbirkózott, ám Icuka bátyjaival már nem tudott.
– Hárman voltak, erősebbek, összefogtak – mondja. – Ha véletlenül vissza mertem szólni az anyjuknak, már ütöttek is. És persze összevissza gyaláztak. Még segítséget sem tudtam kérni, mert a telefonomat is elvették.
Otthagyni pedig nem tudta őket, ugyanis állítása szerint a pénzét is elszedték.

– Rengeteg kölcsönt vettek fel – emlékszik vissza –, hitelintézetektől és magánzóktól is. És nemcsak a saját nevükre, engem is köteleztek, hogy írjak alá papírokat. Amikor aztán törleszteni kellett, mindig az én zsebemből fizettek. Elvették a nyugdíjamat: figyelték, mikor jön meg az üzenet a telefonomra, aztán levetették velem a pénzt a számláról.
Így viszont csak gyalogosan próbálhatott szökni, ám mindig utána mentek. Másodszor eljutott Kaposvárra, három napig a Kapos-parton aludt, ám mégis utolérték.

– Visszavittek, s fél évig nyugodt életem volt – meséli. – Dolgoznom kellett a ház körül, én vágtam a fát, kertészkedtem. Csak éppen enni alig kaptam. Ha akadt valami döglött kacsa, romlott étel, odaadták, aztán már sokszor annyit sem kaptam. Volt, hogy éjjelente felkeltem, s próbáltam valami ételt keresni, mert előtte reggel öszszeestem fűrészelés közben a gyengeségtől.

Emellett Icukával is mind többet gyűlt meg a baja: a nő pszichiátriai kezelésre szorult, s időnként – ahogyan Attila mondja – bekattant.
– Volt, hogy fejszével nekiállt feltörni a betonpadlót a szobában – jegyzi meg. – Amikor le akartam állítani, nekem esett a család, és összevertek.

Kihívtam a mentőket hozzá, persze letagadták, s amikor elment a mentő, megint jól ellátták a bajomat. Icuka két bátyja nem sokat teketóriázott velem: ha nem azt csináltam, amit az anyjuk vagy a húguk mondott, már ütöttek-rúgtak is. Időnként megfenyegettek, ha eljár a szám, felakasztanak.

Végül aztán mégiscsak sikerült megszöknie. Kihasználva, hogy akkor kapott értesítést a nyugdíja érkezéséről, amikor senki sem volt otthon, levette a pénzt, és azonnal buszra szállt. Azóta bujkál, fél, hogy a nyomára akadnak, és ismét visszakényszerítik Gesztibe.

– Kerestek Kaposváron – állítja –, egyszer majdnem el is kaptak. Folyamatosan hívogatnak telefonon, félek, hogy lenyomozzák, hol vagyok. Anyámat is folyton zaklatják, neki sincs nyugta tőlük. Próbáltam lerázni őket, el akartam hitetni velük, hogy Drávaszabolcsra költöztem, hogy balesetem volt és Pécsen kórházban ápolnak, de nem sikerült. Sőt, az is lehet, hogy már tudják, ugyanis nemrég kaptam egy képeslapot Gesztiből: be volt dobva a postaládába, de nem volt rajta bélyeg vagy pecsét...

Ám legjobban mégsem a rettegés, az állandó menekülés, bizonytalanság zavarja – a kislánya hiányzik neki. Akit születése után anyja betegsége miatt gyámság alá vettek, s csak bizonyos időközönként látogathattak. Mostanában azonban bizonyosan nem fogja látni, hiszen ahhoz vissza kellene mennie Gesztibe.

– Ott maradt mindenem – mondja –, a ruháim, az irataim egy része. De még rendőrrel sem mernék visszamenni értük: ha a kezük közé kerülnék, nem úsznám meg élve...

Attila tehát nem mert visszamenni, mi viszont felkerekedtünk. Persze meglehetős óvatossággal keressük az ominózus házat Somogygesztiben, bár Marton Rudolf polgármester némileg megnyugtat bennünket: az emlegetett család nem tartozik a közismerten balhés falubeli famíliák közé. Piros tetős, takaros porta előtt parkolunk le, a kerítés mögött a farakások között kétévesforma kisgyerek labdázik, hátul, a fészer mellett egy asszony gereblyézget. Utóbb kiderül, ő Kati mama, Attila „anyósa”.

Aki miután elmondjuk, mi járatban vagyunk, rögtön a szívéhez kap, s gyógyszerért szalajtja egyik lányát. A kiabálásra aztán még hárman kerülnek elő a házból, köztük Icuka – az anyja szerint minden zűr okozója.

Nem mondanak semmit, meg vannak félemlítve – mondja a somogyi hajléktalanellátás egyik szakembere. – Általában a legnehezebb fizikai munkákat végeztetik velük. Vasat válogatnak, erdőkben, állattelepeken, építkezéseken dolgoztatják őket. Jó esetben kapnak néhány száz forint bért, de inkább csak valami ételt – szalonnát, tepertőt, kenyeret – és cigarettát. Esetleg valami állati körülményeket jelentő szállást. Ezért 12-14 órát kell naponta dolgozniuk. Tavaly nyolc, ebben az évben tizenkét ilyen esetről érkezett bejelentés. Akadt, aki három és fél év után szabadult. A nép ügyvédje segítségével bíróságra került az ügye, ám mielőtt tanúskodni tudott volna, korábbi fogvatartói megverették, majd adtak neki százezer forintot, hogy vonja vissza a keresetet. Természetesen belement, hiszen nem volt, aki megvédje. Ezek az emberek rendkívül kiszolgáltatottak, valamivel bizonyosan zsarolhatóak, így sohasem mernek tanúskodni. Ha ugyanis a szimpla fenyegetésre nem hallgatnak, egyszerűen összeveretik őket. Akár többször is...– Állj meg, most én pofázok! – inti le Kati mama a nagy hangon magyarázni kezdő Icukát. – Eddig is elég bajt csináltál!
Utóbbi kijelentés természetesen Attilára vonatkozik, aki már érkezésekor sem nyerte el az asszony tetszését: kórházból jött, nem volt roma, és különben is...
– Két és fél évig lakott itt a nyakunkon – kiabálja Kati mama –, etettem, itattam, befogadtam a házamba, és erre azzal vádol, hogy rabszolgaként tartottuk, vertük, dolgoztattuk.

– Ő vert engem – kottyantja közbe Icuka –, egyszer majdnem leszakadt az arcom, úgy megütött – állítja; a sérülés szerencsére nyom nélkül gyógyult...
– Az egy bolond – torkollja le ismét lányát Kati mama. – Életveszélyes, ki kellene nyírni! Még hogy elvettük a pénzét?! Azt sem tudtuk, mennyi a nyugdíja! Pont ő vitt el minden forintot a háztól.

– S közben fenyegetőzött – szól közbe ismét Icuka –, ha merünk ellene valamit tenni, belép a Magyar Gárdába, és idejön a faluba velük rendet csinálni.
– Megölöm! – dühöng tovább az anyja. – Befogadtuk a csövest, az utcán fagyott volna meg, ha mi nem vagyunk. Hogy fagyott volna meg... A villám vágjon a szívembe, ha hazudunk – teszi hozzá.

A napsütésben kissé erejét veszti a fogadkozás, bár kétségtelenül így is hatásos. Mint ahogyan Kati mama további monológja is.
– ''Hetvenhárom óta itt lakom, senkinek sem volt velem gondja – állítja. – Minket nem bűnözőnek ismernek a környéken. Tudjuk, mit lehet tenni és mit nem. Attila viszont beszámíthatatlan. Még az unokáimat is el akarta vitetni a gyámüggyel. Képzelje el, ezt a szégyent: cigányok vagyunk, s nem velünk, a családban élnek a gyerekek... És ez a szemét meg akarta ezt is csinálni. Pedig senki sem nyúlt hozzá soha. Eddig. Ha még egyszer beteszi a lábát Gesztibe, ráuszítom a fiaimat!

Nem mondanak semmit, meg vannak félemlítve – mondja a somogyi hajléktalanellátás egyik szakembere. – Általában a legnehezebb fizikai munkákat végeztetik velük. Vasat válogatnak, erdőkben, állattelepeken, építkezéseken dolgoztatják őket. Jó esetben kapnak néhány száz forint bért, de inkább csak valami ételt – szalonnát, tepertőt, kenyeret – és cigarettát. Esetleg valami állati körülményeket jelentő szállást. Ezért 12-14 órát kell naponta dolgozniuk. Tavaly nyolc, ebben az évben tizenkét ilyen esetről érkezett bejelentés. Akadt, aki három és fél év után szabadult. A nép ügyvédje segítségével bíróságra került az ügye, ám mielőtt tanúskodni tudott volna, korábbi fogvatartói megverették, majd adtak neki százezer forintot, hogy vonja vissza a keresetet. Természetesen belement, hiszen nem volt, aki megvédje. Ezek az emberek rendkívül kiszolgáltatottak, valamivel bizonyosan zsarolhatóak, így sohasem mernek tanúskodni. Ha ugyanis a szimpla fenyegetésre nem hallgatnak, egyszerűen összeveretik őket. Akár többször is... -->