Közélet

2009.09.20. 09:05

A másik Tibet

Bordó ruhás szerzetesek suhannak mellettem a belső udvar díszes falai közt. Évszázadok óta őrzik a hitet ezek a falak. Ilyen lenne Tibet, ha nem szállta volna meg a kommunista Kína az ötvenes években.

Gáti Kornél

Az utazást támogatta:
[caption id="" align="aligncenter" width="330"] A Galerius Fürdő és a Juhász Kereskedőház
[/caption]

Tíz órás út után még egy kanyar. Vasút nincs, autóval az út legjobb esetben is négy nap ötezer méteres hágókon keresztül. Még egy repülőút a világ legmagasabban fekvő repülőterére. Alattunk a felhők között a Himalája hegyláncai, a csúcsok szinte a gép hasát karmolják. Hiba kinézni az ablakon, a landolásnál a szirtek méterekre vannak a szárnytól. Még egy utolsó ijesztő döccenés. Megérkeztünk. Leh, Ladakh tartomány. 3505 m.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Megérkezés, a madártávlat a földhöz közelít
[/caption]

Egy évvel ezelőtt, 2008. augusztus 14-én a Sziget fesztiválon este tíz tájban a Kaukázus együttes lépett fel az egyik hazai rádió színpadán. A Kardos Horváth János vezette alakulat egyik szerzeményét kissé „környezetidegen” módon a dalai lámának ajánlotta.
Egy esztendővel később, 2009 augusztusában egy ladakhi buddhista iskola udvarán az ajánlásban említett személyt figyelem.

Előttem a Nobel békedíjas tibeti vezető, mögöttem vörös ruhás szerzetesek. Távolabb egy focikapu árválkodik a sivatagban, azon túl a gigantikus havas hegyláncok szabdalják szét az egyhangúság kősivatagát.  Több százan burkolóznak imáikba a sárga porban, egyre hangosabb a torokhangú mormogás. Megpróbálok láthatatlan lenni, csendesen lépkedek a szerzetes gyerekek között. Várok. Várunk. Egy szerzetesfiú huncut pillantást vet az objektívbe, majd fehér ábrázatomat vizslatja.  Összemosolyog a többiekkel. Furcsa idegen, furcsa ruhában, hívatlan látogató. Pedig élt már itt furcsa idegen. 20 éven keresztül.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Idegen érkezett közéjük
[/caption]


Csoma nyomában

„Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében. Így ér véget majd küldetésem, ha egyszer be tudom majd bizonyítani, hogy ellentétben a finn–magyar elmélet mellett kardoskodók megnyilatkozásaival, a magyar nép igenis Attila népe."
Körösi Csoma Sándor 1822. június 9-én érkezett meg Ladakh fővárosába, Lehbe. Miután megbizonyosodott róla, hogy innen képtelen továbbmenni Jarkand felé, visszaindult Szrinagárba. Ahogy a 3360 méter magasban tekergőző Zodzsi hágó földútjain autózunk, a majrévasba kapaszkodva azon tűnődöm, vajon nagy hazánkfia is ennyire parázott-e, amikor átsétált a szakadékok feletti kanyargó ösvényeken, egyedül, társak nélkül. A dzsipben mögöttem ülő ladakhi útitársaim unott arcát nézve a legkevésbé sem tűnik hősies cselekedetnek az autóút, a kasmír fővárosáig tartó 13 órás túra romantikáját némiképp rontják egykedvű beszélgetéseik, és rezignáltságuk.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Ladakh
[/caption]

Megint nem tudok aludni. Alattomos magashegyi betegség. Túl hirtelen emelkedtünk.  A fejfájás már elmúlt, azt hittem minden rendben de a  fagyos Leh-i éjszaka közepén döbbenek rá, hogy napok óta alig alszom pár órát, nappal pedig állandósul a levertség. Pár méteres séta után égnek az erek a testemben. Hiába a mély levegő kevés az oxigén. Hidegek az éjszakák. Három pulóverben ülök a vendégház udvarán és az jár a fejemben, hogy Csomának nem volt strapabíró túracipője, iPhone-ja, vízhatlan hátizsákja, bankkártyája. A legnagyobb hidegben, egy 3×3 méteres cellában, fűtés, tűz nélkül volt kénytelen dolgozni, mert a kéménytelen szobában a tibeti szokás szerint földre rakott nyílt tűz maró füstje miatt képtelen volt olvasni. És itt, a semmiből megtanulta a tibeti nyelvet és megtanulhatóvá tette. Eddig ez csak pár bekezdés volt a történelemkönyvben, vagy éppen kesze-kusza bejegyzések a monitoron, de itt a Himalájában az ember megérti…   
 

Ladakh, a kis-Tibet

Ilyen lenne Tibet, ha nem szállta volna meg a kommunista Kína az ötvenes években - ötlik a fejembe, ahogy végignézek a sziklára emelt Thiksey kolostoron. Az épületegyüttest a lhászai Potalához szokták hasonlítani, holott több mint száz évvel korábban építették.

Thiksey után egykedvűen zötykölődünk a hegyi utakon. Az idő lelassul, az elme ki-kihagy. Az ablakból nézem a zöld oázissávból kiemelkedő sziklát. Tetején méltóságteljesen fehérlik a gompa jellegzetes kőfala. Ezen a délután már a harmadik. Oda is felmászunk. Lassan megforgatom az imamalmot, gépesítve száll az ég felé a benne rejlő mantra: „om mani padme hum- Üdvözlet lótuszban lévő drágakő”
Bordó ruhás szerzetesek suhannak mellettem a belső udvar díszes falai közt. Évszázadok óta őrzik a hitet ezek a falak. A megvilágosodás, a könyörület és a szeretet ősi szándéka éltet ezen a kietlen, kegyetlen vidéken. Itt csak így lehet… túlélni…
Ember nagyságú szikladarabok között érünk ki a keskeny poros kis útra. A távolban sztúpák, közel vagyunk már a városhoz. Megint katonák. Tízméterenként gépfegyveresek. Hiába, India, Pakisztán, Kína- robbanáspont.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Kolostor a csúcsok között
[/caption]

Az évszázadok során Ladakh hol Tibethez tartozott, hol muszlim hadurak birtokolták, de volt független királyság és angol védnökség alatt is állt. A jelenleg Indiához tartozó állam ma is kényes régió, mivel Kína igényt tart bizonyos részeire.  Szeptember hatodikán történt az utolsó incidens a két ázsiai szuperhatalom határőrsége között, amikor is a kínai hadsereg egy alakulata behatolt az indiai területre, és elkezdte átfesteni az útjelző táblákat.

Az utolsó álmatlan éjszaka. Megint nincs áram. Csak a laptop kis monitora világít. Ma reggel láttam egy kislányt, a porban ücsörgött egy utcai csap mellett kannákat, műanyagpalackokat mosott, délután még mindig ez volt a dolga. És még mindig mosolygott. Bűz, mocsok, felfoghatatlan nyomor a poros utcákon és sikátorokban, a kevés levegő kipufogófüsttel keveredve fojtogat. Minden koszos és igénytelen. A legtöbb  ember is.  Hangzavar, kiabálás, és szünet nélküli dudálás, menő indiai sláger üvölt egy rozoga hangszóróból. Embertömeg, kutyák, szent tehenek.
 –Honnan jött uram? Áhhh Európa, vegyen valamit. Naponta százszor ismétlődik. Igazi Ázsia. Mint ahogy a hegyek között is. Ahová nem vezetnek utak. Ahol megállt az idő.
Lemerül a laptop. Valahol az éjszakában felbrummog egy generátor

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Egy másik Tibet
[/caption]

Kis-Lhaszában

Dharamszála jelenleg Ázsia legtibetibb pontja, mivel az alig nyolcezres himalájai kisvárosban a helyiek úgy élhetik meg tibetiségüket, hogy nem kell a kínai kommunista párt megtorló akcióitól tartaniuk. Ez a másik Tibet. Itt él a dalai láma is, amikor nem a világ nagyvárosai között ingázik, és itt található a száműzetésben lévő tibeti kormány is. A tibeti emigráció két részre oszlik: azokra, akik már eleve az indiai száműzetésben születtek, és azokra, akik átszöknek a szabadságba, vagyis Indiába. A két csoport közötti kulturális szakadéknak tudatában vannak, és igyekeznek is betemetni azt. Nem mindenki számára végcél Dharamszála, sok fiatal csak tanulni jön ide, majd visszatér hazájába, bármi várjon is ott rá. Egy 17 éves tibeti diáklánnyal készítettem volna interjút, de másnap lemondta, mivel attól félt, hogy az interjú a kínai kommunisták kezébe kerül, és az ott élő szüleinek baja esik. Azon tűnődöm, mennyi esélye lehet annak, hogy egy magyar dokumentumfilmet vagy egy fotósorozatot végignéznek a kínai hatóságok, beazonosítják a benne megszólalókat, és lenyomozzák a családfájukat? Számomra abszurd, minden ok nélküli félelemnek tűnik elsőre, de a lány szemébe nézve rájövök, hogy komolyan gondolja, és hirtelen némi fogalmam támad az ott élők lelkiállapotáról.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Dharamsala, utcarészlet
[/caption]

Lehből Jammuba, onnan kocsival Dharamsalaba. Százötven kilométer és csak egyharmada hegyi szakasz. Nyolc órás út. Egymásba érő települések porlepte nyomorán hajtunk végig. Végeláthatatlan bódévárosok. Az egyik előtti földhányáson egy család alszik a 40 fokban.
Egyre jobban belesüppedünk üléseinkbe, az új kezdet felé haladunk miközben átszeljük a tájat és a várost, amelynek szétszaggatott utóhatásai, ajtók, utcák, épületek mozgó képét kínálják. A por pedig csak kavarog. Néha felbukkannak kis zárt világok, vákuumok, ezek egy pillanatra velünk utaznak, mielőtt elsuhannak mellettünk, aztán ellenállhatatlanul lemaradnak.
Megérkezünk.

Mcleod Ganj, Felső Dharamsala a Himalája lábainál. Az eget karcoló havas csúcsok és az egyhangú sárga sivatagok hazájából a felhők között megbúvó zöld hegyek menedékébe értünk. A portás folyamatosan a „shanti”-ról (béke) beszél, a házirend első sora is így hangzik:
„Ha zavarod a shanti-t, vagy rossz rezgéseket közvetítesz felénk, vagy a vendégeink felé, el kell hagynod a vendégházat.”
Túl fáradt vagyok, hogy felfogjam mit mond.
Végre, hosszú alvás, nem álmodom…

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Eget karcoló csúcsok
[/caption]


Öt évtized hazátlanul

A tibeti emigráció hosszú száműzetésre rendezkedett be. A korábbi teokratikus, egyeduralmi rendszerről a főláma egy év alatt demokratikus mintára szervezte át a közösséget. Az Economist nevű mérvadó gazdasági magazin szerint a világ legkomolyabb száműzött közössége egyértelműen a tibetieké. Bár Tibet függetlenségének ügyét zátonyra futatta a gazdasági szuperhatalommá váló Kína, népének érdekeit az Európai Parlamentben és az amerikai Kongresszusban gyakran megszólaló 74 éves tibeti vezető sikeresen képviseli. Kérdés, hogy ez mire elég? A tavalyi, egész Tibetre kiterjedő megmozdulásokban a száműzött kormány szerint legalább 220-an haltak meg, többségük a kínai hadsereg brutális megtorló akciói nyomán, ötezer embert letartóztattak, ezer ember pedig eltűnt.

Nincs kedvem megemelni a fényképezőgépet, és igazából megmozdulnom sincs. Fent ülök a tetőteraszon, félkörben borulnak fölém a zöld hegyek, felhőben úszik minden, talán kézzel arrébb is hessegethetném őket. Nem hallatszik le ide a folyton nyüzsgő utca zaja. Pedig fent sok az ember.
Sok a mosoly.
Kedvesek.
Nem csak velünk fehér arcokkal, egymással is. Mások az emberi kapcsolatok. Mélyebbek. Talán nyíltabbak. Más az értékrend is. Ami egy nyugatinak fontos, nekik nem annyira, vagy talán egyáltalán nem számít. Ezt sokszor megtapasztaltam, reménykedve általánosítok.
Egy vidám kórus Beatles dalba kezd a felettünk lévő házban, valaki penget mellé. Felhallatszik az alattunk lévő oviból a tibeti kisiskolások vidám éneke.
Aztán csend. Lassan áznak a teámban a friss gyömbérszeletek.
Három sas rója lassú nyugodt köreit, alattam egy majom falatozik a szomszédoktól csórt csokiból. Már értem. Belső. Nyugalom. Shanti. Hetekig tudnék itt ücsörögni.
Közeleg az újabb monszuneső. Azért lassan nekiindulok…

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Belső. Nyugalom. Shanti.
[/caption]

A jövő embere

A dharamszálai Gyütö kolostor a helyiek szerint a környék legszebb temploma. Ez a tibeti buddhizmus harmadik legfontosabb tisztségének rezidenciája. A karmapa, a kagyü szekta feje mindössze huszonöt éves, sokan öt tekintik a dalai láma utáni éra első számú emberének. A jövő nagy lámáját szigorúan őrzik, csak az indiai titkosszolgálat több fordulós kihallgatása, ellenőrzések, és engedélyek megszerzése után juthatunk a közelébe. A fiatalember mögött komoly út áll, hiszen kilenc évvel ezelőtt filmbe illő módon szöktették ki Kínából. Az akkor 16 éves főméltóságot álruhában csempészték ki, hogy a Kínában közellenségnek számító dalai láma mellett tanulhasson. Egy több mint egy hónapig tartó út során autón, vonaton, buszon, lovon, és helikopteren is utazott, míg végül elérte a szabadságot. Fiatal kora ellenére a karmapa is karizmatikus figura, ebben máris mesterére ütött.

Az interjú során feltett kérdésekre diplomatikus hangnemben válaszol, hol tibeti, hol angol nyelven. Nem kétséges, hogy szűk környezte tudatosan készíti fel arra az időszakra, mikor neki kell vállalnia Tibet arcának szerepét a nemzetközi közvélemény előtt.

Monszuneső. Lassan vége az esős évszaknak, de még mindig naponta esik. És ha esik akkor minimum három órán keresztül. Azt mondják előző héten több napig szakadt megállás nélkül. Tíz méterre nem látni, alig hallom mit mond a kasmíri portás. Lövedékként koppannak az esőcseppek a kőből pattintott palatetőn. A többiek dolgoznak. Remélem Poór Attila operatőrünk fedett helyen vészeli át az esőt. Ízing Róbert és Janzsó Viktor rendezők hivatalos ügyeket intéznek valahol. Várom a végét. Shiva templomába igyekeznék. „Örökké nem eshet.”



A sáros utcákon megállt az élet. Mindenki kiözönlött az sikátorokba az eső után. Hömpölyög(ne) a tömeg a hegyre, de tuktuk és szent tehén(amiből egyébként négyszázmillió van az országban) dugó van a felfelé vezető úton. Szemben velem egy európai arc sétál raszta hajjal, mezítláb, pár rúpiás lenge pizsamaszerű ruhában, arcát az égre emeli. Jellemző. Leh-ben is ez volt. Fél-tibeti, fél-indiai, fél-hippi…Kopaszra borotvált fejű ötvenes amerikai nő tibeti szerzetesruhában az élet értelmét magyarázza a japán étteremben.  Sokan vannak, Woodstock, békamozgalom, new-age pörgés, egyediségük minden lépésnél önmaga tükörképével találja szembe magát.

Ízing Robi barátom mondta: Aki nyugati, és itt jár, az szellemileg megvilágosult egyén, aki meghaladta a kiüresedett, kapitalizmusra épült, uniformizált, globalizált Nyugatot. Mindenki annyira elfoglalt ebben a színházban, mindenkit annyira elfoglal önmaga. Szerintük minden tibeti szerzetes a bölcsesség tengermély forrása, dimenziók felett álló entitás. Pedig nem szupermenek ők, hanem hús-vér emberek, problémákkal, kérdésekkel, egyebekkel. Ha a téves nyugati előítéleteket meghaladva a turisták tényleg beszélgetni kezdenének a helyiekkel, sok félreértés tisztázódhatna.
Azért van, aki annak látszik, ami. Igaziak a hétköznapi tibetiek, akik reggel suliba viszik a gyerkőceiket. A hihetetlenül kemény körülmények között élő Tibeti Gyerekfalus iskolások is valódiak. A hit is igazi, ami pörgeti az imamalmokat. És a frissen érkezett menekültek is.


[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Tibet arca
[/caption]

A globális utazó

Miközben mi a dharamszálai főtemplom előtti téren filmezzük a tibeti demokrácia 49. születésnapjára rendezett ünnepséget, a dalai láma Tajvanon mondott beszédet a Morakot tájfun által letarolt területeken. Őszentsége látogatása kiemelt fontosságú a száműzött kormány számára, mivel a dalai láma komoly hangsúlyt fektet a kínai emberekkel történő párbeszédre. Népszerűsége meglepő: a nagy Kína felé közeledő jelenlegi tajvani kormány politikája ellenére több ezren hallgatják bármerre megy, a sajtó pedig minden szavára figyel. A láma is különleges becsben tartja őket: évente egyszer nagy számú zarándok érkezik a szigetországból, ilyenkor zártkörű tanítást tart számukra. Bár lassan 75 éves, a dalai láma megállíthatatlan: szeptember 9-én egy emberi jogi díjat vett át Pozsonyban, majd Prágába utazott, hogy részt vegyen régi barátja, Vaclav Havel kezdeményezésében létrehozott Forum 2000 nevű rendezvényen.      
Ötven éve nem léphetett szülőföldjére. De folytatja harcát fegyverek nélkül, erőszak nélkül, hittel, reménnyel és az emberiségbe vetett megingathatatlan bizalommal.

Egy pillantás a taxi ablakából. A monszuneső áztatta koszos kis utcácskán az egymásba kapaszkodó imazászlók szövik át a vezetékerdő között megbúvó kis teraszt. És még egy utolsó a repülőgép ablakából. Évek millióit őrző hegycsúcsok. Gyomrukba zárják az időt, az emlékeket, s mindegy ki honnan jött, merre tart, lélekben örökre itt ragad.

Leh- Dharamsala- Siófok   2009. augusztus-szeptember

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!