Közélet

2010.09.19. 07:30

Órákig lesi áldozatát mozdulattalanul egyetlen pillanatért

A hajnalt sohasem mulasztaná el, a délutánról könnyebben lemond, de számára minden napkelte újabb remény a lottóötösre – tökéletes címlapfotóra nagyjából annyi az esély.

Vas András

– Mikor kelt?
– Negyed négykor – feleli Bágyi Ferenc.

– Ilyen esőben?
– Ébredéskor még nem esett. Ittam egy pohár tejet, felöltöztem, na akkor már zuhogott. S bár ez az utolsó napom Lábodon, s nem akartam kihagyni, nem tehettem mást. Ami egy vadászt még nem zavar, egy természetfotósnak már zsákutca. Levetkőztem és visszafeküdtem.

– Kimaradt a száz fekvőtámasz?!
– Az a kávém... És ha van velem valaki, ő is ezt kapja.

– Képzelem, mennyire örül...
– Sohasem felejtem el az egyik tanulóm arcát, amikor fél háromkor nekiveselkedett.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Bágyi Ferenc, a lábodi fényrögzítő erdei munkás
[/caption]

– Ennyi maradt a body buildingből?
– Ezt mindig is csináltam.

– És a testépítés honnan jött? A hatvanas évek végén merész ötletnek tűnt.
– Igazából nem is tudom. A súlyzózást a bicikli miatt kezdtem. Tizenhárom évesen lementem focizni a Fradiba, ám aztán vettem egy kerékpárt, s sportágat váltottam. A lábam cefetül jól nézett ki, a felsőtestem viszont olyan volt, mint Gandhié... A barátnőm nem volt hajlandó strandra járni velem. Na ekkor kezdtem erősíteni, aztán hatan-nyolcan komolyabban vettük, s megalakítottuk az első magyar testépítő klubot. Eleinte nagyon ferdén néztek ránk miatta.

– A Nyugat újabb ópiuma?
– Mint minden ismeretlen, ami a másik oldalról jött. Az első bemutatót ‘68-ban rendeztük a Jégszínházban, a legkisebbek mentek ki először pózolni a pódiumra, a közönség pedig dőlt a röhögéstől. Utánuk jöttem én, nem akartam fellépni, de nekem már sikerem lett, a legnagyobbaknál pedig tomboltak. Még a Magyar Ifjúság hátoldalán is megjelent egy összeállítás az eseményről, rólam kép is.

– Így lett Gandhiból gladiátor.
– Pontosabban artista. Reprófotósként dolgoztam, amikor jött egy cirkuszi ember, rendelt, s közben megkérdezte: érdekel-e az artistaság. Menjek le az Építőkbe tornászni, a jobbakat onnan mindig kiválogatják. Még bukfencezni sem tudtam, aztán vegyes párosban nyertünk két országos bajnokságot, s mentünk volna a moszkvai világbajnokságra is, csak a partneremnek eltört a válla.

– Íme az ember, akinek minden sikerül!
– Az élet nem körülbelül van! Nem menetrend, de tervezni kell. És az út teljesítménnyel, kitartással, szorgalommal, valamint cefet munkával van kikövezve. Ha ez mind összeáll, bizonyosan meg lesz az erkölcsi és anyagi hozadéka.

– A tehetséget nem említette.
– Mert önmagában kevés. Küzdeni kell mindenért. Tizenegy éves koromban elváltak a szüleim, onnantól tulajdonképpen bármit megtehettem, még a pia és a cigi is szabad volt – szinte kikövezett út a börtönbe. A bizonyítványom is olyan volt, mint a totó, csak a döntetlenek hiányoztak... De tudtam, mit akarok. Persze szerencsém volt, anyámtól a pedantériáját, apámtól a kitartását örököltem. Tudtam és szerettem dolgozni, emellett beláttam, ahol nincs rend, káosz van. Négyszáz forintot kerestem az ötvenes évek végén, tizenöt éves koromtól rengeteg irigyem volt, de mindig imádtam, amit csináltam. A fotózás sem munka vagy hobbi számomra, hanem vallás.

– Mikor „tért meg”?
– Apám szenvedélyes fotós volt, a természetet pedig a nagyanyámnál szerettem meg. Vidéken laktak, apám öccse orvvadászkodott, vele jártam fácánt fogni. Tizenkét évesen ezerféle csapdát tudtam készíteni. Képzelheti, micsoda Eldorádó ez egy pesti srácnak. Aztán 69-ben elkísértem egy fotós barátomat a Margit-hídhoz, segítettem neki etetni a sirályokat, míg dolgozott. Utána megvettem a gépét. A gyerekkocsira félretett pénzből...

– Otthon biztos örültek...
– Még az anyósom is üvöltött. Próbáltam érvelni, minek a kocsi, fél év múlva már szalad a gyerek, addig meg cipelem...

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] A természethez korán kell felkelni
[/caption]

– Nem túl meggyőző, de bejött. Persze, vélhetően kellett hozzá, hogy 80-ban disszidáljon.
– Annyiból feltétlenül, hogy eljuthattam olyan helyekre, ahová itthonról esélyem sem lett volna. Nyolcvanötben már Alaszkában jártam, akkor még nem volt ennyire felkapott, nyolcan szálltunk le Anchorage-ben.

– S egy grizzlybe botlott.
– A reptéren állt kitömve, egyből tudtam, meg kell majd fotóznom. Mármint egy élőt.

– Szóval ezért a legkedveltebb helye!
– Sokkal korábbról. Gyerekként olvastam Kittenbergert, Széchenyi Zsigmondot, de a kedvenc Jack London volt: Az éneklő kutya, A vadon szava. A táj, a környezet, a természet...

– ...a hideg...
– Fel kell öltözni! Rossz idő nincs, csak rossz ruha. Van olyan kabátom, melyben mínusz tíz fokban izzadok. Persze ilyen helyre nem Thaiföldön kell cipőt venni, ahol azt sem tudják, mi az, hogy hideg. A mínusz hetven fok is lehet kellemes.

– Egy helyben üldögélve, mozdulatlanul? Nehéz elhinni...
– Ez benne a gyönyörű. A kihívás, a nehézségek leküzdése, az izgalom. A teljesítmény számít: emberé, gépé. Mert a fotómasinákról is ekkor derülnek ki, mit érnek. Olyanok, mint az autók: nyáron a hokedli is elindul...

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Aztán újra találkoztak, csoda, hogy bele nem botlott...
[/caption]

– Akkor mi vonzza évről évre Lábodra?
– A világ két széle az érdekes, nem a közepe. Mivel főként vadászmagazinoknak dolgozom, a vadászható állatok a fő témám. S erre tökéletes a somogyi erdő.

– Műterem a művésznek?
– A fotózás olyan, mint az autó- vagy villanyszerelés, s őket sem hívjuk művészeknek. Csak egyszerű fényrögzítő erdei munkás vagyok... A művészet maga az élet 20 és 60 között. S  még magasabb fokozat: megöregedni...

Bágyi Ferenc

Ha valakit a legnagyobb konkurencia előadóként meghív egy bemutatójára, majd a siker miatt még kétszer felkéri, jelent valamit. S az is, hogy a Nikon előadásra szóló invitálása után a Leica főnöke azonnal és kétségbeesetten hívta Bágyi Ferencet, illetve ahogy a Lajtán túl ismerik, Franz Bagyit: nem akar márkát cserélni. Megkönnyebbült a válaszon: akinek egyszer Leica, annak mindig Leica.

Pedig Zenith-tel kezdett, méretes családi konfliktust kavarva alig 24 évesen, s a famíliában kevesen hittek benne, hogy negyvenegy év múlva is ez lesz a szenvedélye. Illetve bocsánat, a vallása, ahogyan ő említi. S persze az sem mellékes, hogy a világ természetfotós elitjének megbecsült, s keresett tagja, aki a somogyi erdőkből egyszer Dubai, másszor Svájc, majd Alaszka, a sivatagok, Németország, esetleg Skandinávia felé veszi az irányt. S kel még 65 évesen is minden munkanap legkésőbb fél négykor, beöltözik, álcázza magát, s elfoglalja leshelyét, hogy aztán hosszú órákon át várjon a pillanatra. Mely lehet, hogy napokig nem jön.

Leginkább egyedül szeret dolgozni, de nem azért, hogy ne lessék el a mesterfogásokat. Sőt, húsz éve elsőként kezdett természetfotós szemináriumokat tartani Németföldön – s próbálta a fejébe verni tanítványainak, ne azt nézzék, mennyit fizetnek a képért, hanem a munkát lássák benne, az örömöt –, s amikor őrültnek tartották, hogy konkurenciát nevel magának, csak legyintett: nem ezen múlik. Mert csak a tehetségtelen tart a riválisoktól, s ráadásul a titkokat nem is lehet átadni. A megfelelő pillanatot látni-érezni kell, az nem tanulható. Olyan ez szerinte, mintha valaki arra kérte volna a legendás Papp Lacit, magyarázza el, milyen egy védhetetlen balhorog.

Pont olyan, mint egy Bágyi-féle természetfotó...

Pedig Zenith-tel kezdett, méretes családi konfliktust kavarva alig 24 évesen, s a famíliában kevesen hittek benne, hogy negyvenegy év múlva is ez lesz a szenvedélye. Illetve bocsánat, a vallása, ahogyan ő említi. S persze az sem mellékes, hogy a világ természetfotós elitjének megbecsült, s keresett tagja, aki a somogyi erdőkből egyszer Dubai, másszor Svájc, majd Alaszka, a sivatagok, Németország, esetleg Skandinávia felé veszi az irányt. S kel még 65 évesen is minden munkanap legkésőbb fél négykor, beöltözik, álcázza magát, s elfoglalja leshelyét, hogy aztán hosszú órákon át várjon a pillanatra. Mely lehet, hogy napokig nem jön.

Leginkább egyedül szeret dolgozni, de nem azért, hogy ne lessék el a mesterfogásokat. Sőt, húsz éve elsőként kezdett természetfotós szemináriumokat tartani Németföldön – s próbálta a fejébe verni tanítványainak, ne azt nézzék, mennyit fizetnek a képért, hanem a munkát lássák benne, az örömöt –, s amikor őrültnek tartották, hogy konkurenciát nevel magának, csak legyintett: nem ezen múlik. Mert csak a tehetségtelen tart a riválisoktól, s ráadásul a titkokat nem is lehet átadni. A megfelelő pillanatot látni-érezni kell, az nem tanulható. Olyan ez szerinte, mintha valaki arra kérte volna a legendás Papp Lacit, magyarázza el, milyen egy védhetetlen balhorog.

Pont olyan, mint egy Bágyi-féle természetfotó... Bágyi Ferenc, a lábodi fényrögzítő erdei munkás Aztán újra találkoztak, csoda, hogy bele nem botlott... A természethez korán kell felkelni -->

Címkék#Lábod
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!