Közélet

2010.11.12. 07:27

Belefullad a rongyokba és a megalázó adományokba Kolontár

Pénzre, élelmiszerre, tisztítószerekre szükségük van a kolntáriaknak, rongyokra azonban nincs.

F. Szarka Ágnes

Egy emberként mozdult meg az ország a kolontári iszapkatasztrófa károsultjainak megsegítésére. Tonnaszámra gyűlnek az adományok. Szükségük van élelmiszerre, tisztító és mosószerre, és főként pénzre. Használt ruhára és cipőre nincs.

– Minden adománynak örülünk – mondta Kolontáron Baloghné Oszkó Mariann, aki a ruhákat rendszerezi – de a rongyos zokni, a lyukas cipő, a trágyahordó, koszos nadrág nem adomány. Ez megalázó a megajándékozottnak és az adományt adónak egyaránt.

Mintegy hetven zsák ruhát és kétszázötven-ezer forint értékű konzervet gyűjtött össze négy somogyi falu – Simonfa, Bőszénfa, Zselickislak és Zselicszentpál – a kolontári iszapkatasztrófa károsultjainak. Az adományt két önkormányzati busszal szállították a helyszínre. Szakadó esőben indult a két kisbusz Kolontárra, a bizonytalanba, mert Kaposváron még azt sem tudtuk beengednek-e bennünket a faluba? A Devecser előtti körforgalomban a település neve pirossal áthúzva, arra nem lehet menni. Azért megpróbáltuk. A falu előtt posztoló rendőr, miután meghallotta, hogy Somogyból hoztunk adományt, tovább engedett minket. Kolontár előtt már mindent elborított a vörös lé. Autóroncsok a földeken, kificamodott kezű baba, műanyaghordók, egy paplan a sárban. A vörös latyak egyhangúságát csak a közömbösítésre használt gipsz sárgája töri meg. Rengeteg a munkagép. Hordják a földet, mossák az utat. Mindezek ellenére az embernek az az érzése, hogy soha nem lesz itt rend.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Rongyokra nincs szükségük
[/caption]
– Ha egy utcát valami miatt fel kell ásni, már ideges vagyok – mondta Nyitrai István bőszénfai polgármester, – mert kosszal, mocsokkal jár. Itt Kolontáron elfogynak a jelzők. Ezt a vörös sarat talán soha nem lehet eltakarítani.

Tili Károllyal, Kolontár polgármesterével nehéz szót váltani. Állandóan csörög a telefonja. A falu első embere a ruhaadományra így reagált: nem tudjuk már hova tenni! Pénzre, tartós élelmiszerre, vegyszerekre lenne szükség, de ruhára nincs. Belefulladunk a rongyokba! Nem is tudom, hol pakoljanak le?!

Az élelmiszert és vegyi árut gyűjtő jókora raktárban szinte a mennyezetig állnak a kartondobozok. A tejportól a tisztító és fertőtlenítő szereken keresztül az élelmiszerig katonás rendben tárolják az adományokat.

– Lassan kezdenek az emberek az első sokkból magukhoz térni – mondta Fischli Lászlóné. – Segített, hogy érzik, nincsenek egyedül, az ország összefogott értük. Ám a kárfelméréssel, új házak építésével komoly problémák vannak. Nem tudni, mikor térhet itt vissza az élet a normális kerékvágásba. Szárazabb időben érezzük a maró szagot, most, hogy esik az eső ez a sár rettenetes.

Egy használaton kívüli parányi parasztházban gyűjtik a ruhaadományokat. Elképesztő látvány az eresz alatt zsákokban, összekupacozva ázó rengeteg ruha és cipő.

– Ez már nem kellett senkinek – mondta Baloghné Oszkó Mariann, az adományok átvevője. – A sátorban hetente rakjuk ki az új ruhákat, aki akar, vihet belőle. Ami már nem kell vagy nem lett jó senkinek, az áll itt zsákokban. Szeméttelepre kerülnek vagy géprongynak. Maguk nem vinnének el néhány zsákkal?

Baloghné telefonkapcsolatban van a károsultakkal. Tudja, kinek, mire van szüksége. Ha olyasmit hoznak az adakozók, azonnal telefonál.
– Az egyik károsultnak plédekre, ágyneműre, törölközőre volt szüksége. Amikor ilyesmit kaptunk, azonnal szóltam nekik. De azt is tudom, kinek kell télikabát vagy farmernadrág. A többiből meg válogathat, aki csak akar. Olyan rongyokat is kapunk adományként, ami már eleve használhatatlan. Először mindig átválogatjuk a zsákokat. Akadt olyan nadrág, amiben pár napja még trágyát hordhattak, volt itt lyukas cipő, rongyos zokni is. Nem is tudom, mit gondolt az adományozó? Ezeket nem kínáljuk fel senkinek. De a dzsörzé ruhának sem lett gazdája.

– Maguk Somogyból jöttek? – tette fel a kérédst. – Jártam ott gyalogtúrán. Gyönyörű a Zselic. Mi nem itt lakunk, hanem hét családdal együtt négy kilométerrel arrébb a külterületen. Az anyósommal dolgoztunk kint a kertben, csak azt láttam, hogy olyan a határ, mintha a Balaton öntött volna ki. Aztán hallottuk a szirénázást. Végül a hírekből tudtuk meg, mi történt. Kint is felejtettek bennünket. Négy nap múlva kerékpárral tudtam csak bejönni kenyérért – idézte a történteket.

Kolontárt két részre osztja az új gát. Egyik fele a legnagyobb borzalmakat átélt településrész, a másik oldalon, a dombon élnek a "szerencsések." Ők nem kaptak frontálisan az iszapból.

– Ott szemben a postánál állt meg az iszap. Ezt a házat már nem érte el. Ha átjön az úton is, nem tudom, mi történik – mutatta Baloghné. – A kertekbe meg visszafolyt a lapról. Nem lehet ott termelni még évekig semmit. Pedig hordják a talajt, közömbösítik az iszapot.



Alkalmi kísérőnk, Steszli Lőrinc javaslatára a templomkertbe mentünk. Onnan látni az elmosott, most már részben ledózerolt falurészt, és a töltésen épülő utat.
– Oda már nem költözik vissza senki – mondta, – az lesz a magyar Csernobil. Tíz halottunk van... Itt mindenütt házak álltak, ma már egy részüknek a romjai sincsenek meg. Ledózerolták, elhordták. Ez lesz a többi sorsa is. De nézzék meg! Viszonylag új házak állnak a falu másik részében és nem lakik bennük senki. Egy papírlapon ott az elérhetőségük, többségük nem is akar visszaköltözni.

Kolontáron nem hallani egy falu mindennapi zajait. Nem kukorékol kakas és nem ugat kutya. Személygépkocsi forgalom szinte nincs, csak az adományokat szállító autókat és a szeretetszolgálatok gépkocsiajit engedik be. A kamionok, a munkagépek dübörögnek. Zajuk sokáig elkíséri az embert. Ahogy a szinte lemoshatatlan vörösiszap.

– A cipőjüket jó alaposan töröljék le – figyelmeztetett búcsúzóul Steszli Lőrinc –, nekem már kettőt is szétmart az iszap.


Óvodások ajándéka

Könnyeket csalt Fischli Lászlóné szemébe a simonfai óvodások ajándéka. A kisgyerekek rajzoltak a devecseri kortársaiknak. Mindegyik kis alkotó fényképét is felragasztották a művekre, és egy albumba kötötték a rajzokat. Mérhetetlen szeretet árad a gyerekek rajzaiból. "Kívánom, hogy legyen elég ennivalótok". Ők azt tudták küldeni, ami számukra a legbecsesebb. A szeretetüket.

Várják őket a Zselicbe

Az adományok mellett még egy ajándékot vitt Nyitrai István a kolontári gyerekeknek. Felajánlotta, hogy harminc fiatalt egy hétre, a tavaszi szünetben vendégül látnak Bőszénfán. A diákszálláson az elhelyezést, a Mese szállóban az étkezést fogják megoldani, a Szarvasfarmon pedig a programok egyikét. A gyerekek kiválasztása a kolontári önkormányzaton dolgozók feladata.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!