Közélet

2010.12.30. 10:03

A bor három T-je és Légli Ottó alázatos alkotásai

A sokadik kattintás után megjegyzi a fotósnak: irigyli, mert nekik csak évente egy lövésük van, a szüret. Légli Ottó, az Év Bortermelője és a Borászok Borásza cím egyidejű birtokosa csendben szól nagyot és ugyanilyen csendben alkotott nagyot.

Füleki Tímea

A bemutatóteremben ülünk le, ahol nem a palackok „léglies” tartalmáról, hanem testvérei munkájáról, a cserépkályháról beszél elsőként. Aztán morfondírozni kezd: nem biztos, hogy a legjobban tervezték meg a helyiség világítását, pedig egy bemutatóterem esetében ez nagyon fontos.

– A kollégákkal összejárnak?
– Nagyon ritkán. A borvidéken belül nincs ennek olyan hagyománya, mint például Szekszárdon, ahol télvíz idején minden hétfőn tematikus kóstolóra jönnek össze a borászok, fajtánként mennek körbe. Erre mi sajnos nem vagyunk harminc-negyvenen, bár ahogy villányi barátainknál, már nálunk is van egy hely - a boglári Platán tér éven át nyitva tartó vendéglője - ahol alkalmanként három-négy termelővel is találkozhat az ember. Néhány éve megkíséreltük, télen elkezdtünk körbejárni, de valahogy nem sikerült megtalálnunk a közös hangot.

– Pedig még az is egybevág, hogy legtöbben a borgazdaságnál kezdték.
– Én csak három évet dolgoztam a BB-nél, a kutatóállomáson, a nyolcvanas évek közepén. Létezett a „boglári progresszió” a hatvanas évektől a hetvenes évek közepéig, amikor európai szintű üzem volt itt. Bár nekem már nem sok közöm nem volt hozzá, nyolcvan esztendős atyámnak viszont igen. Az alapot adta ez az időszak: eltelepült több mint ezer hektár korszerű ültetvény szinte a semmiből. Emiatt lehet azt mondani, hogy relatíve újabb borvidékről beszélünk, pedig Anjou-kori címerünkben már ott a szőlőfürt. Az első világháború előtt, a két világháború között az akkori elitnek harminc-negyven holdas mintagazdaságai voltak és komoly színvonalú borászkodás folyt.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Légli Ottó: amíg élünk, telepítünk!
[/caption]

– Mi az oka, hogy csak későn fordult a borászat felé?
– Nem tudnám igazán megmondani. A szőlő és a bor nálunk mindig ott volt a családban, amíg csak vissza tudok emlékezni. Mi, gyerekek, mindig kaptunk poharat az asztalnál, ezt nagyon jó nevelésnek gondolom. A család vallásossága, világnézete magyarázza, hogy beírattak Győrbe a bencésekhez. Az, hogy Kislakról, falusi, tanyasi gyerekként bekerültem egy ilyen szellemi műhelybe, nagy hatással volt rám, szenzációs nevelés zajlott ott. Aztán amikor eljött a pályaválasztás ideje, „hát ez jó lesz” alapon kerültem a kertészeti egyetem főiskolai karára. Diplomamunkámat oltványtermesztésből írtam, azt gondoltam, hogy olyasmivel fogok foglalkozni. Az élmény, hogy érzékem van a borokhoz, inkább otthonról jött: anyám főztje, meg a borral szembeni igényesség szülte. Nagy vendégjárások voltak, s én, mint elsőszülött gyerek voltam a segítség. Akkor döbbentem rá, hogy van hozzá érzékem, aztán nagyon felgyorsultak az események. Hamar megtanultam otthon, hogy a legfontosabb: reális képet adni a saját borainkról. Jobb ha én vagyok hozzá a legszigorúbb és nem más. Ha ízekről van szó, elég háklis és maximalista vagyok.

– A Légli-borok esetében hogy szól ez az önmeghatározás?
– Nagyon nehéz röviden megfogalmazni. Arra hamar rádöbbentem, hogy az igaz bor készítéséhez számomra a legelfogadhatóbb út, ha felismerjük az adottságainkat. Elég jól ismertem a borvidéket. Tisztán láttam, hogy hol vannak szántóföldön ipari, kommersz tömegültetvények és hol vannak olyan területek - annak idején Kötcse, Kőröshegy, Kéthely, Szőlősgyörök - ahol lehet feszegetni, hogy az adott terület mire van predesztinálva, mi az, ami csak ott igaz. Hogy konkrét legyek: Szőlősgyörök, Banyászó-dűlő. Mi azért telepítettünk oda olaszrizlinget, mert az volt ott hagyományosan az egyik fajta. Pedig problémás, hosszú tenyészidejű, nem mindig érik be, például idén sem. Felelősen kell bánni a talajjal, nem elkényeztetni műtrágyákkal, nem megmérgezni. Ehhez jön a fekvés, a mikroklíma, mely csak ott áll össze. Tovább megyek: nem mindegy, hogy a dűlő melyik végén állunk. Ez az igazi kihívás.
Az a jó termelőnek, fogyasztónak is, ha ez a sok szín, mint egy mezei csokor, összeadódik. Nem kell rögtön értékelgetni, hogy ez „nagy bor” meg „csúcsbor”, hanem természetes, tiszta, tisztességes bornak kell lennie. A mai ember nagyon sokat tud, az őt kiszolgáló élelmiszeripar még többet. Ezért nagyon könnyen enged az ember a csábításnak, hogy ezt a gondolkodásmódot kicsit finomítsa valamilyen segítséggel.

– Jól értem: ha az ember alázatos a természettel szemben, többet ér el, mint ha ráerőlteti magát?
– Ezt nagyon jól megfogalmazta. Többféle út van a boldogsághoz, és azt mondják: a magyar ember elég kreatív. Az lenne az igazi, ha egy faluból vagy egy dűlőből többféle megfogalmazásban jelennének meg borok, nem pedig leegyszerűsítés vagy tipizálás mentén. Mi ezt az utat választottuk, bár szerintem kicsit nehezebb volt, és az eredmények is jóval lassabban születnek így.

– Most kezdem érteni a Légli család működését.
– Hála isten'' egyre többen gondolkodnak így. Mint vidéken, földből élő ember nincs más lehetőségünk, mert különben lenyelne bennünket a globalizált élelmiszeripar. Olyan szintű a centralizáltság és a monopolhelyzet, hogy a helyi, manufaktúraszerű termelők esetében a megmaradás a tét. A bornál ugyanez a helyzet. Jól látszik, hogy a felület hogy csökken. Mi, magyarok az utóbbi tíz évben sokszor választottuk a könnyebb utat és bele se gondoltunk, hogy mit jelent, ha vidéken megmarad egy adott kultúra: munkát ad, a közösség megmaradását jelenti.



– A szemlélet alapján szinte törvényszerű, hogy hetedik jelölés után lett Év Bortermelője.
– Kétségtelen, hogy nem vagyok egy harsány típus, nem nagyon mozgolódtam. Komolyan vettem, hogy ez egy meghívás, ide jelölik az embert. A hét jelöléssel, azt mondják, rekorder lettem. Nagy dolog, hogy ennyi éven keresztül ott voltam az első öt között, bár tisztában vagyok azzal: Magyarországon csak az elsőség számít, a második még az olimpián sem. Olyan sem volt még, hogy valaki egyszerre volt Év Bortermelője és Borászok Borásza. Érdekes, az első lassan jött meg, a második pedig idejekorán, hiszen az egymás közül választott Borászok Borásza-jelöltlistán olyanok is voltak, akik egyértelműen többet tettek a magyar borászatért, mint én.

– Szóval a Borászok Borászát tartja nagyobb elismerésnek?
– Ne kelljen választanom. Ez a huszadik Év Bortermelője-cím, nincs mese, ez a legnagyobb hagyományú, legnívósabb szakmai elismerés, de egy ötvenes körből magunk közül nyerni, hát az nem semmi...

Névjegy

1959-ben született, 1981-ben végzett a Kertészeti Egyetemen. 1992-ben szó szerint kőbe vésték a cégalapítást, most hivatalosan „szőlő- és bortermelő egyéni kft”-ként működik a birtok. Légli Ottó úgy fogalmaz: párja, Noé Boglárka végzi mindazt az adminisztrációs és hivatali teendőt, ami számára nehéz és sok lenne. Édesapja, mint másik tulajdonos, pedig az, aki „segít jókat kérdezni és jókat válaszolni”. A borász Anna lánya is Légli Ottó nyomdokaiba lép, a Kertészeti Egyetem hallgatója. Ahogy az elismert borász mondja: „Ha a tágabb családot nézzük: Attila öcsémnek, aki végzettsége szerint fazekas, nagyon határozott véleménye van az ízekről, Gézáról nem is beszélve, aki végzettsége szerint szintén fazekas, de köztudottan borászkodik. A sorba egy ilyen fiatal lánynak be kell állnia.”

A bormanufaktúrája révén egyre ismertebb Légli Gézáról is szeretettel szól a bátty: „Géza egészen más. Számomra a bor éberen és álmomban is olaszrizling, neki pedig inkább egy kékfrankos vagy egy merlot. Tehát mondhatjuk, hogy hagytam neki teret, ahol vitézkedhet.”

Légli Ottó a jövőbeni tervekről humorát újból megcsillantva úgy fogalmazott: „amíg élünk, telepítünk”. Idén a János-hegyen kezdtek rekonstrukcióba, tavasszal két hektár furmintot telepítettek, mert - mint mondja - a 19. században a Balatonmel-léki borvidéken Szigeti néven a furmint az egyik fő fajta volt. János-hegyre még chardonnay-t és pinot blanc-t szeretnének telepíteni és elkezdtek egy pinceépítést, mely köré igazi majorsági életet álmodtak, ahol a borok mellett ételekben is megjelenne a falusi természetesség.

A bormanufaktúrája révén egyre ismertebb Légli Gézáról is szeretettel szól a bátty: „Géza egészen más. Számomra a bor éberen és álmomban is olaszrizling, neki pedig inkább egy kékfrankos vagy egy merlot. Tehát mondhatjuk, hogy hagytam neki teret, ahol vitézkedhet.”

Légli Ottó a jövőbeni tervekről humorát újból megcsillantva úgy fogalmazott: „amíg élünk, telepítünk”. Idén a János-hegyen kezdtek rekonstrukcióba, tavasszal két hektár furmintot telepítettek, mert - mint mondja - a 19. században a Balatonmel-léki borvidéken Szigeti néven a furmint az egyik fő fajta volt. János-hegyre még chardonnay-t és pinot blanc-t szeretnének telepíteni és elkezdtek egy pinceépítést, mely köré igazi majorsági életet álmodtak, ahol a borok mellett ételekben is megjelenne a falusi természetesség. Légli Ottó: amíg élünk, telepítünk! -->

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!