Podmaniczky: az irónia a túléléshez kell Magyarországon

– Négy éve él Bogláron, Balatoni világok című könyve már ennek gyümölcse. Kevesebben tudják, hogy a „Döglött kutyával őrzött terület” mozzanatait is itteni hétköznapok ihlették.
– Igen, van a könyvben például egy novella a boglári borfesztiválról, mely úgy született, hogy megláttam a programon egy pasit, aki egy hatalmas, életnagyságú medvével a kezében rohangált a csaj után. Aztán a második, harmadik napon is azt láttam, hogy ugyanez a barnamedve van a kezében. Persze hogy óhatatlanul elképzeli az ember a sztorit, amit hármasban töltenek az autóban egy kitömött barnamedvével. Az biztos, hogy azok a figurák érdekelnek, akiket ott látok, ahol élek.

– Miért éppen Balatonboglár?
– Azt mondanám, hogy kalandvágy. Másfelől rengeteg kötődésem van a Balatonhoz, ami miatt azt gondoltuk, hogy itt telepednénk le. Először az északi parton nézelődtünk, sokáig nem gondoltunk Boglárra, pedig régóta ide jártunk. Az egész előzménye, hogy fél évig ösztöndíjjal Svájcban éltünk. Utána olyan volt, mint amikor valaki visszajön a klinikai halálból, a fényfolyosóból és azt mondja: neki már egészen mindegy, hogy él. Az teljesen más világ. Egy ösztöndíj ráadásul megadja a lehetőséget, hogy azt csinálhatod, amit akarsz. Az egész országot bejártuk, mindig volt kulturális program. Olyan kiállításokat láttunk, amilyeneket itt sosem fogunk. Annyira felszabadító élmény volt, hogy ezek után az embernek nagyon nehéz visszaszokni a hétköznapi ügyei közé.

– Mi lett a kicsit abszurd humorral a magyar valóság nélkül?
– Észrevettem odakint, hogy másként kezdek el írni, valóban nincs benne ez az abszurd világ, az irónia. Itt ez túlélési módszer, erre Magyarországon szükség van, Svájcban nincs. Látom másokon, akik szintén irodalommal, művészettel foglalkoznak és nem kell a hétköznapi ügyeket intézniük, hogy másként gondolkodnak, mint én, akinek nap mint nap azon kell dolgoznom, hogyan tudom megteremteni a könyveim nyilvánosságát. Nálunk nem alakult ki az a kultúra, mellyel az írókat vezetik. Könyvügynököknek nevezhetők leginkább, akik a jogi dolgokban, promóció megtervezésében vesznek részt. Ez külön szakma. Amikor hazajöttünk, úgy döntöttem: nézzük meg, mi is ez. Belevágtunk az alapítványi kiadóval. Először a Láthatatlan Szeged jelent meg, mely iszonyúan jól működött. A következő könyvekkel viszont nem így jártam. Később beleegyeztem, hogy legyen országos terjesztés egy céggel, akik aztán másodbizományosi forgalomba adják a könyveket.

– Mikor indult a Librarius.hu?
– Ez a „körtárs irodalmi univerzum” a következménye volt a kiadónak, meg annak, hogy az utóbbi években több színdarabomat, s a könyveimből készült filmeket játszották. Hiába próbálkoztam, ezeknek nem találtam nyilvánosságot. Ha nincs médium, mely megjelenítse őket, akkor nem léteznek. Öcsém biztosítja a technikai hátteret, vele terveztük el az egészet. Aztán írtam egy körlevelet a kortárs író barátaimnak, akikről azt gondoltam, hogy hasonló problémával küzdenek, vagyis a nyilvánosság nem támogatja őket. Összejött egy hét-nyolcfős társaság, akik tavaly ősz óta együtt is maradtak. Már a napi frissülésnél tartunk, megjelentek azok az emberek, akiknek elnyeri a tetszését az önerőből szerveződő társaság. A minap Vámos Miklóssal beszélgettem, aki felajánlotta, hogy időnként ír nekünk.

– Közönség?
– Azt szokták mondani: egyre kevesebben olvasnak. Én azt gondolom, nem így van, csupán mást olvasnak. Amit ma kortárs magyar irodalomnak nevezünk, annak zömét elég akadémikus irodalomnak tekintem. Mi olyan dolgokról írjunk, ami másokat is érdekel, de a témákat nagyon jó tollú emberek írják. Általában a rendszerváltás előtti irodalomra volt jellemző, hogy rejtőzködni kellett a sorok között. Ez a rejtőzködés megmaradt. Nagyon kevés olyan szöveg kerül a kezembe, mely arról akart szólni, amit leírtak és nem egy második-harmadik dimenzióban lévő tartalmat szándékozott közölni. A Librariuson olyan tartalmakat szeretnék, melyek barátságosak és úgy közvetítik az irodalmat, illetve az írók életét, hogy az beköthető legyen mások életébe is. Aztán kíváncsi vagyok: amit csinálok, a piacon meg tud-e élni.

– Hogyan egyezteti össze a piacot ezzel a nem igazán megélhetési műfajjal?
– Magamon kísérleteztem az elmúlt öt évben. Ha néhány éve azzal kellett volna szembesülnöm: úgy írjak, hogy eladható legyen, azt mondtam volna, nem lehet összekötni a kettőt, ezt ma is sokan kétségbe vonják. Rengeteg hangfekvésben dolgozom és nem arra van szükségem, hogy erőszakot vegyek magamon, hanem hogy ezek közül kell megtalálnom - hülyén fogalmazok -, hogy melyik piacképes.



– És az eddigiekhez képest matematika-fizika szakos tanár.
– A gimnáziumban döntöttem úgy, hogy matematikából és fizikából felvételizem. Mellette tanulgattam az irodalmat, de nem érdekelt. Ma is úgy látom, kicsit halott nálunk az irodalomoktatás. Az irodalom, melyet a tankönyvek sugallnak, megcsontosodott valami. Az is irodalom, de az a múltja. Ahhoz, hogy a múltjához el jussunk, vissza kell menni. A gyerekekkel azt kellene felismertetni, hogy az irodalom és egyáltalán a művészet egy játékos valami. Ha valaki belemegy a játékba, akkor könnyebb lesz megértenie azokat a súlyos tartalmakat, melyek harminc-, negyvenéves korában fognak beköszönteni. Egy tizennégy éves gyerek nem tudja adekvát módon feldolgozni azokat a lélektani tartalmakat, melyek a tankönyvben vannak – legyen az Arany vagy Petőfi.

– A nyelvvel is kísérletezik, mint egy matematikus?
– Számomra mindkettőben a kísérlet és a kreativitás volt érdekes. Képes vagyok két napon át naponta öt-hat órát ülni egy feladat felett: megpróbálom innen, s ha nem megy, megkísérlem amonnan. Írás közben is ezt csinálom, megpróbálom, ha nem megy, keresek másik irányt, visszatolatok, aztán előre. A könyveimben minden nagyon rendszerezett, ennek köszönhető a Szép magyar szótár vagy, hogy a Döglött kutyával őrzött területben A férfi és A nő oldal van. Mindig kitalálok valami modellt és azon belül mondom, teljes a kísérleti szabadság. Talán ez is a probléma, hogy minden könyvvel új lapot nyitok. A legtöbb író egész életében ugyanazt a könyvet írja, s ezért szeretik olvasni. Ott folytatják, ahol abbahagyták. Nálam nem így van, minden egyes könyv valahova máshova lép.

A matematika-fizika szakos tanárként végzett Podmaniczky úgy emlékszik: első verseit tízéves kora körül a hintában ülve írta.

Legelső munkahelye az első polgári kaszinó volt Cegléden. Aztán kerek egy napig dolgozott a ceglédi moziüzemi vállalatnál. Azért váltott, mert úgy tudta: izgalmas munkája lesz, Pestre kell járni, filmeket nézni, s válogatni köztük. Csakhogy az első napon a filmélményt hiába várta. Volt viszont helyette ötszáz darab papír, melyet azzal raktak elé: meg kellene őket vonalkázni. „Estére már tudtam, be kell telefonálnom, hogy másnap ne várjanak” – summázta az író a rövidke mozis karriert. Utána – mint mondja – nagy nehezen elment tanítani egy ének-zene tagozatos iskolába, ahol állítólag kedvelték, mert „szórakoztatta a gyerekeket”. Nem sokáig, hamarosan oda is betelefonált...

Akkoriban már csak az írás érdekelte, így került a szegedi Délmagyarhoz, ahol tizenhét éven át kitartott. Közben sorra jelentek meg könyvei. Írt színdarabot, több munkáját megfilmesítették. József Attila-díját megelőzően számos egyéb irodalmi elismerést és ösztöndíjat kapott. Rendszeresen publikál az Élet és Irodalomban, a Népszavában és folyóiratokban.

Ma egyebek között a boglári borgazdaság múltjának sztorijait gyűjti, s következő, Kisgyermekek emlékiratai című könyvén dolgozik több újító kezdeményezés mellett. Másodmagával kortárs irodalmi segédlet kidolgozásán munkálkodik, „kellően játékos” műveket válogatnának össze a pedagógusok számára segítségképp.

A matematika-fizika szakos tanárként végzett Podmaniczky úgy emlékszik: első verseit tízéves kora körül a hintában ülve írta.

Legelső munkahelye az első polgári kaszinó volt Cegléden. Aztán kerek egy napig dolgozott a ceglédi moziüzemi vállalatnál. Azért váltott, mert úgy tudta: izgalmas munkája lesz, Pestre kell járni, filmeket nézni, s válogatni köztük. Csakhogy az első napon a filmélményt hiába várta. Volt viszont helyette ötszáz darab papír, melyet azzal raktak elé: meg kellene őket vonalkázni. „Estére már tudtam, be kell telefonálnom, hogy másnap ne várjanak” – summázta az író a rövidke mozis karriert. Utána – mint mondja – nagy nehezen elment tanítani egy ének-zene tagozatos iskolába, ahol állítólag kedvelték, mert „szórakoztatta a gyerekeket”. Nem sokáig, hamarosan oda is betelefonált...

Akkoriban már csak az írás érdekelte, így került a szegedi Délmagyarhoz, ahol tizenhét éven át kitartott. Közben sorra jelentek meg könyvei. Írt színdarabot, több munkáját megfilmesítették. József Attila-díját megelőzően számos egyéb irodalmi elismerést és ösztöndíjat kapott. Rendszeresen publikál az Élet és Irodalomban, a Népszavában és folyóiratokban.

Ma egyebek között a boglári borgazdaság múltjának sztorijait gyűjti, s következő, Kisgyermekek emlékiratai című könyvén dolgozik több újító kezdeményezés mellett. Másodmagával kortárs irodalmi segédlet kidolgozásán munkálkodik, „kellően játékos” műveket válogatnának össze a pedagógusok számára segítségképp. Az abszurd humor és az irónia a túléléshez kell Magyarországon -->