Közélet

2011.05.23. 07:40

Valaki rossz matekból, és valaki nem lát - ilyen egyszerű

Közel másfél ezer látássérült él Somogyban, akadnak, akik születésük óta vakok, mások később veszítették el szemük világát. Vannak, akik teljes életet élnek, de olyanok is, akik nem tudták feldolgozni fogyatékosságukat.

Vas András

– Köszönöm, nem láttam, hová esett – mondja, miután felveszem a polcról a könyökével lesodort plüssállatot.
Első blikkre teljesen hétköznapi a fenti kijelentés, ám némiképp különös ízt kölcsönöz, ha tudja az ember, egy születésétől fogva vak férfitól származik.
– Naná, hogy használom ezt a kifejezést – magyarázza Hosszú János –, igaz, a többi érzékszervemre gondolok közben, amivel a látást próbálom helyettesíteni.

A kaposvári férfi egy komplikáció miatt vakon született, azaz számára ez a természetes állapot. Úgy három-négy esztendősen tudatosult benne, más, mint a többi gyerek, akik futnak, játszanak, s közben nem mennek neki semminek, nem rúgnak fel semmit, s nem esnek-kelnek állandóan.
– Egy fogyatékkal élő számára a legnagyobb probléma, ha nem tudja elfogadni magát – teszi hozzá. – Nekem óriási szerencsém volt, a szüleim mindent megtettek, hogy boldogulni tudjak az életben.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Hosszú János kompromisszumokkal, de boldogan éli életét
[/caption]

Nem volt könnyű döntés, de az apa szakmája miatt egyik-faluból a másikba költöző család Pestre, a vakok általános iskolájába adta csemetéjét. Hosszú János sorstársak közé került, ám egyfajta burokba is, ám jórészt csak előnyeit látja azóta is a fővárosi életnek: ott tanulta meg azokat az alapokat, melyeket ugródeszkaként használt a továbbiakban. Középiskolába már Kaposvárra járt, az akkor induló katolikus gimnáziumba vették fel nappali tagozatra.
– Az első év elején nagyon sok mindent letisztáztak a tanárok az osztálytársaimmal – emlékszik vissza a gimis évekre –, így hamar természetessé vált számukra, hogy ott vagyok köztük. Persze kérdeztek, érdeklődtek, de nem bántóan.

Érettségi után főiskolára került, távoktatással szerzett informatikusi oklevelet, de biztos, ami biztos, megszerezte a vakok egyik stabil szakmájának számító gyógymasszőri képesítést is, mostanság pedig gyógypedagógiát tanul. És közben informatikusként dolgozik. Megnősült, felesége látó, úgy érzi, sikerül teljes életet élnie.
– Természetesen előfordul, hogy szeretnék egyszerűbben élni – ismeri el Hosszú János. – Mint az átlagember: ne vegyenek észre, ne keltsek feltűnést. Hiszen a fehér bot figyelemfelkeltő, még ha kezelője a legtermészetesebben is viselkedik.

– Az emberek többsége segítőkész – állítja. – Ha kérek tőlük valamit, általában megadják, bár előfordult, hogy valaki az ellenkező irányba küldött, mint amerre mennem kellett volna. Persze próbálom kikerülni, hogy visszaélhessenek a helyzetemmel. A boltban, ha lehet, kártyával fizetek, ha készpénzzel kell, előre kiszámoltatom. Ruhavásárlásnál a rámenős eladókat kerülöm, a feleségem jön velem, de a döntő szó az enyém. Kitapintom az anyagát, a fazont, s elképzelem, hogyan áll majd rajtam. A színekben pedig segít a környezetem, bármit nem veszek fel, egyfelől, mert az ember azért tetszeni akar másoknak, másrészt akad olyan, például a rózsaszín, melyben kifejezetten rosszul érzem magam.

Noha sohasem látta, milyen is, ennek ellenére el tudja képzelni. Sőt, álmában is lát színeket, hiszen mindegyiknek van egy érzete. Köti őket valamihez, a kék a víz és a hideg, a piros a meleg, a tűz, a gyulladás vagy az alma – az alapszínekhez akad elég képzettársítás, a különféle extravagáns árnyalatokat viszont így sem „látja”.

Nem úgy az embereket: jó érzékkel meg tudja tippelni, mennyi idős, milyen magas, aki vele szemben áll, ugyanis minden érzékszervével a másikra figyel. És érzi az elutasítást, a szánalmat, az esetleges viszolygást. Érzi, hogy a társadalom egyik felében egyre nagyobb az empátia a fogyatékkal élők iránt, másfelől viszont az elutasítás is nő: sokan vannak, akik saját nyomorúságukért a különféle kisebbségeket okolják. Akik persze maguk is sokat tehetnek a helyzet javításáért, ha egyrészt jobban képviselik saját érdekeiket, másfelől pedig tesznek is a boldogulásért.



– Kompromisszumokkal ugyan, de lehet teljes életet élni fogyatékkal is – jelenti ki Hosszú János, akinek talán az autóvezetés hiányzik a legjobban. – Persze a vakság korlátoz bizonyos igényeket, de ezeket be kell látni. Valaki rossz matekból, valaki nem lát, ilyen egyszerű...

Volford Ildikó nem tudta ilyen egyszerűen feldolgozni, hogy nem lát. Persze a helyzete is más, hiszen huszonkét esztendős koráig látott, végül egy gyerekkori cukorbetegség szövődményeként vakult meg teljesen tizenhét évvel ezelőtt.
– Emlékszem a színekre, ami némi könnyebbség, ha beszélnek valamiről – mondja –, hiszen van összehasonlítási alap.
Ám nem a színek hiányoznak leginkább a Bodrogon élő nőnek, hanem a mozgás: amíg tehette, rengeteget futott, kirándult, biciklizett – mára utóbbi maradt meg, köszönhetően egy tandemkerékpárnak.
– Két évembe telt, mire feldolgoztam: többé nem fogok látni – folytatja Volford Ildikó. – Anyukám nagyon kiborult, én szinte egész nap az ágyban feküdtem. Végül a nagymamámnak jutott eszébe, a zene talán segítene kilábalni a depresszióból.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Volford Ildikó nehezen fogadta el a megváltozott életét
[/caption]

Vettek egy kis szintetizátort, melyet az évek során normál méretűre cserélt. Az alapokat egy falubeli tangóharmonikás fiú mutatta meg neki, a többit autodidakta módon tanulta meg hallás után. Olyannyira belejött a zenélésbe, hogy ma már különböző rendezvényeken lép fel.
– Mondanám, hogy ez a munkám, de ez több annál, hobbi, szerelem – teszi hozzá. Más munkája viszont nincsen, hiába tanulta meg Pesten a Braille-írást és a számítógép kezelését, nem talál munkahelyet, noha adó- és pénzügyi tanfolyamot is végzett. – Az általános munkanélküliség miatt nekünk szinte lehetetlen elhelyezkednünk.

Helyzetét nehezíti, hogy nem szívesen indul útnak egyedül, nemhogy a városban, de még Bodrogon sem. Fehér bottal fél közlekedni, tart a kutyáktól, a parkoló autóktól, az út menti ároktól. Boltba sem jár, nem is elsősorban, mert fél, hogy lever valamit a polcokról, sokkal inkább a testi épségét óvja.
– A lakást úgy alakítottuk ki, legyenek viszonyítási pontok – mutatja. – Ha kimerészkedem az utcára, mindenki segítőkész, de igazából csak akkor vagyok magabiztos, ha anyukámba karolva mehetek. Pedig érzem, kifinomultabbak lettek az érzékszerveim, a szaglásom, a tapintásom, bár utóbbit kissé nehezíti, hogy cukorbetegként az ujjamból vesznek vért, s így bekeményedett rajta a bőr. Az időm legnagyobb részét itthon töltöm, teszek-veszek a lakásban, zenélek, tévét nézek. Persze csak hallgatom, de ez megmaradt a látó életemből: a tévénézés...

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!