„Már nem létezik az az egyetem, amire régen szegődtem”

– Egyfajta ragaszkodás a szülőföldhöz?
– Praktikus, hiszen mindig ott veszem az autóimat – felelte Druzsin Ferenc –, ismernek, tudjuk egymásról, kik is vagyunk, s jobban figyelnek az emberre.

– A mindennapok során nem hiányzik ez a fajta közvetlen kapcsolat?
– Valójában sohasem lettem igazán budapesti, amit néha sajnálok is egy kicsit. Pedig a lehetőség adott volt, hiszen szinte el sem kellett hagynom a Belvárost, talán csak, amikor kimentem Kispest-meccsekre. A lakóhelyem Budán viszont sokban emlékeztet a Zselicre. Ahol nagyon szerettem-szeretek barangolni.

– Na, mégiscsak akad némi honvágy...
– Sajnos jórészt elmentek már azok az emberek, akik miatt annyira szívesen jöttem haza. Kint vannak a temetőben...

– Sokan hiányozhatnak, hiszen elég későn ment el.
– Inkább korán! Tizennégy évesen költöztem Taranyból Kaposvárra, hogy a Táncsicsba járhassak.

– Somogyra gondoltam.
– Legalább akkora váltásnak számított elhagyni a szülőfalut. De szerencsém volt, az ország egyik legjobb gimijébe kerültem, ahonnét tényleg egyenes út vezetett az egyetemre.

– Reál osztályból bölcsészkarra...
– A falusi diákokat, akik általánosban nem tanultak idegen nyelvet, mind oda rakták.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] dr. Druzsin Ferenc, irodalomtörténész
[/caption]

– Négy év múlva mégis oroszból felvételizett.
– Remek orosztanárom volt, meg aztán sokat segített, hogy otthon a szüleim, nagyszüleim még beszéltek vendül, s én is értettem rajta valamicskét. Volt egy szláv alapom.

– Ma is menne még?
– Az orosz, a horvát és a bolgár már kiütötte a fejemből. De a hatvanas évek elején, amikor táncsicsos tanárként tagja voltam egy verőcei küldöttségnek, estére annyira belerázódtam, hogy tudtam beszélgetni a horvát kollégákkal.

– Komoly kurflival került vissza az alma materbe.
– Ötödéves voltam a debreceni egyetemen, amikor Merő Béla, a Táncsics igazgatója írt egy levelet a korábbi tanáromnak, Boross Dezsőnek, aki akkor már szintén a cívisvárosban oktatott, hogy szívesen látna tanárként. Dezső bácsi csak annyit mondott: bolond lennél fiam, ha nem mennél...

– Vissza a jövőbe...
– Előtte úgysem sokat jártam haza, évente ha háromszor-négyszer. Volt, hogy még karácsonykor sem: akadt néhány dunántúli társam, ott maradtunk együtt. Nagyon szerettem a várost, akkoriban az ország egyik legjobb színháza működött ott Latinovits Zoltánnal, s Hofi is akkor bontogatta szárnyait. S amikor szabadidőm akadt, szívtam magamba a történetét, kultúráját: Ady, Csokonai, a népi írók emlékeit. Nem is értem a mai diákokat, már csütörtök délben rohannak haza...

– Öt év után Ön is...
– És hoztam magammal feleséget is!

– Nem ágállt? Mégiscsak Debrecenből kellett Kaposvárra költöznie.
– Szívesen jött. S később ő került a helyemre a Táncsicsban, amikor átmentem a főiskolára.

– Amilyen nagy rössel hazajött, olyan hirtelen távozott aztán.
– A gimiben rájöttem, inkább a modernebb korok irodalmát kedvelem. A tanítóképzőn már elmélyedhettem bizonyos témákban, de aztán jött egy levél Pestről, kimehetnék Szófiába az ottani magyar intézetbe. Így hát összeült a családi tanács.



– Nem lehetett könnyű döntés.
– Szűk öt perc alatt meghoztuk... Tudtam, olyan inspirációk érhetnek, melyek itthon a helyemre vezetnek. Már, ha akartam.

– Lehetett volna vajaskenyértúra is?
– Szófia akkor innen nézve jó helynek számított, sokan elvoltak vacsorákkal, ebédekkel... Bennem viszont dolgozott valami belső kényszer. Úgy, mint később a kutatómunkám során: nincs mindennap kedve az embernek ilyen szinten elmélyülni egy kérdésben, de csinálja.

– Mégis visszajött Pestre.
– Amikor 80 júliusában hazaindultunk, gyors számvetést készítettem: az öt és fél év alatt meghívhattam és bemutathattam a kortárs magyar szépirodalom jeleseit, lefordíttattam egy sor szépirodalmi alkotást, s még bemutatásig is eljuttattam néhányat. Janikovszky Éva könyveiből például színpadi összeállítás készült. Hoztam magammal bolgár szépirodalmat, néprajzi könyveket, népköltést. És a felismerést: meg kell ismernem a magyar népköltészetet, a szokáshagyományt, a hiedelemvilágot.

– Elégedett lehetett, mégis úgy tűnik, itthon egy darabig csak kereste a helyét.
– A művelődési minisztérium egyetemi főosztályán nem éreztem jól magam, viszont úgy másfél-két év után azt kezdtem álmodni, hogy egyetemi megnyitón vagyok. Egyre gyakrabban.

– Hamarosan ébren is átélhette. Nem is kevésszer...
– Jött az ELTE tanárképzője, majd a bölcsészkar...

– ...és végül Kaposvár. Utóbbiról biztos nem álmodott.
– Leitner Sándor főigazgató 2001-től minden évben hívott vizsgaelnöknek, aztán egyszer megpendítette, szükség lenne rám tanárként is. Végül úgy öt éve rábólintottam.

– Gondolom, hosszabb időre tervezett.
– Tavaly októberben még kaptam a megbízásokat, de észrevettem, ez már egy másik korszak. Pedig jó gárdával dolgozhattam, de láttam, el fog tűnni ez is, s valóban: kihúzták a gyökereket. Így hát megírtam a levelemet...

– Ha úgy alakulna, visszamenne?
– Az az egyetem már nem létezik, amire anno szegődtem, már sohasem lesz. S az a társaság sem jöhet össze még egyszer... Így most sokkal praktikusabb dolgokat művelek: rengeteget írok, még a Nimród újságban is jelent meg cikkem, s három könyvem is elkészül lassan. Ha béke lesz, egészség meg erő, meglesznek...

– Ez kissé szentimentálisnak tűnt.
– Pedig nem annak szántam. Úgy érzem, jól bírom magam, a tavasszal Taranyban például rengeteget dolgoztam a kertben. Virágokat ültettem, tujákat, fenyőket, sövényt, meggyfákat.

– Ezek nem máról-hónapra nőnek meg...
– Akkor most optimista választ adok: van időm, megvárom.... Viszont van bennem némi Vajda János-féle rosszallás: ebben a világban ugyan sok a jó, de akad rossz is, ennek ellenére nem lehetne, hogy az ember az ideje felét itt élje le. Aztán jöhet a menny...

Ám nem elégedett meg a gimis, majd főiskolás állással, így belevágott a nagy kalandba, s elvállalta a szófiai magyar intézet igazgatását. Több mint fél évtized után tért haza, s némi minisztériumi kitérőt követően eljegyezte magát az ELTE-vel. A tanárképzőn főigazgató-helyettessé nevezték ki az irodalomtudományok kandidátusát, majd habilitált doktorát, aki egészen a rektor-helyettességig jutott. S közben megannyi tanulmány született a kezei alatt, no és öt könyv, melyeket a közeli jövőben három is követhet.

Merthogy január óta több lett a szabadideje, elköszönt a Kaposvári Egyetemtől – a hosszas Pest-Kaposvár vonatutakat sem töltötte tétlenül, verseket olvasgatott: egy oda-vissza túra alatt megtanulta például a Zách Klárát... –, s a profeszszor jelenleg Gárdonyinak, Aranynak és a 20. század eleji „falusi” színműveknek él. No és a családi örökség taranyi kertnek, valamint néhanapján a Honvédnak. A fociba még gyerekfejjel beleszerelmesedett, s mivel a Szabad Föld melléklete mindig Puskásékkal volt tele, így a kispestiek szurkolója lett. Persze most már csak nosztalgiázni jár meccsre – még jó, hogy az irodalom nem követte a magyar foci útját...

Ám nem elégedett meg a gimis, majd főiskolás állással, így belevágott a nagy kalandba, s elvállalta a szófiai magyar intézet igazgatását. Több mint fél évtized után tért haza, s némi minisztériumi kitérőt követően eljegyezte magát az ELTE-vel. A tanárképzőn főigazgató-helyettessé nevezték ki az irodalomtudományok kandidátusát, majd habilitált doktorát, aki egészen a rektor-helyettességig jutott. S közben megannyi tanulmány született a kezei alatt, no és öt könyv, melyeket a közeli jövőben három is követhet.

Merthogy január óta több lett a szabadideje, elköszönt a Kaposvári Egyetemtől – a hosszas Pest-Kaposvár vonatutakat sem töltötte tétlenül, verseket olvasgatott: egy oda-vissza túra alatt megtanulta például a Zách Klárát... –, s a profeszszor jelenleg Gárdonyinak, Aranynak és a 20. század eleji „falusi” színműveknek él. No és a családi örökség taranyi kertnek, valamint néhanapján a Honvédnak. A fociba még gyerekfejjel beleszerelmesedett, s mivel a Szabad Föld melléklete mindig Puskásékkal volt tele, így a kispestiek szurkolója lett. Persze most már csak nosztalgiázni jár meccsre – még jó, hogy az irodalom nem követte a magyar foci útját... dr. Druzsin Ferenc, irodalomtörténész -->