Szeretni tabuk nélkül: az vagyok, akinek engem látsz?

A „jó ember” alapvető ismérvei között tartjuk számon, hogy az embereket saját magukért szereti, szeretetéért semmit nem vár cserébe, nem igényel viszonzást, és szeretete töretlenül tart, míg világ a világ, bármi történjék is.  A gyakorlat azt mutatja, hogy ha felebaráti, emberbaráti szeretetről van szó, a fenti elképzelés akár reális is lehet. Csomagot vagy pénzt küldünk az árvízkárosultaknak, beteg gyerekeknek, és nem lessük percenként a postát, vajon küldtek-e már köszönőlevelet. Felvisszük a szomszéd néni szatyrát a harmadikra, és eszünkbe sem jut megkérni, legközelebb ő tegye ezt a miénkkel…



Ha azonban hétköznapi intim kapcsolatainkról van szó – ismerősökről, barátokról, rokonokról, szerelmünkről, akikkel napi, de legalábbis állandó (és kölcsönös) kapcsolatban állunk -, a szeretet-képlet sokkal prózaibbá válik. Mondhatni, rácáfol minden ismérvre, amit a „jó emberről” tanítottak nekünk. Így hát általában magunk előtt is bőszen tagadjuk, hogy nekünk bármi közünk volna ehhez a fajta „szeretethez.” Idézőjelben, mert – a tanultak és a jóság definíciója alapján - azt is hangosan megkérdőjelezzünk, hogy ez a fajta vajon valóban szeretet-e. Ezekben az intim kapcsolatainkban ugyanis erősen működik a „minél jobban kielégíti (kielégítette/ki fogja elégíteni) igényeimet és vágyaimat, annál jobban szeretem” egyszerű igazsága. És ezt nem könnyű bevallani magunknak, még kevésbé elfogadni.

Mert ettől rögtön amolyan üzlet-jellege lesz a fennkölt szeretetnek. Mert ez egyértelműen azt mondja, nem a másikat szeretem, hanem amit tesz értem – ahogy ő sem engem, hanem amit én teszek érte. Mert ez azt is mondja, valamit valamiért. Hogy csak akkor fognak szeretni, ha „kiérdemlem”, azaz megteremtem azt. És hogy csak akkor fogom tudni megteremteni, ha ismerem annak a másiknak a vágyait, igényeit. Vagy hogy ő minél jobban ismeri az igényeimet és vágyaimat, minél többet tesz értem, én automatikusan annál jobban fogom szeretni őt…

És itt már bőven felháborodhatunk, hogy ’na én aztán biztos nem így szeretek. Ott vannak például a szüleim, idősek, ápolásra szorulnak, kissé szenilisek is, szinte egy mondatot sem tudunk váltani… Vagy a gyerekeim… ’



Gondolkodtunk már azon, hogy szüleink, akiket nagyon szeretünk, mennyi igényünket, vágyunkat elégítették ki, amíg nem voltak „idősek és szenilisek”? Hogy nem csak fizikailag gondoskodtak rólunk sokáig, de megadták például azt is, hogy egy családhoz tartoztunk, figyeltek a háttérből, mellettünk álltak, ha szükség volt rájuk, volt kihez fordulnunk, a kedvenc ételünk várt a vasárnapi ebédnél, és így tovább? Vagy hogy gyerekeink mennyi örömöt, önfeledt és boldog pillanatot jelentettek számunkra, azon túl, hogy ők jelentik nekünk a szülői szerep megélésének lehetőségét, vagy a bizonyosságot, hogy valami tovább él belőlünk, utánunk is? Biztos, hogy ez az üzletiesre egyszerűsített „adok-kapok” csak időben párhuzamosan történhet? És biztos, hogy szemernyi igazság sincs benne?



Vegyünk példának egy férfit, akinek az a leghőbb szíve vágya, hogy amikor hazaér, minden este terített asztal, gőzölgő vacsora és kedvesen mosolygó menyecske várja. Kibe fog vajon beleszeretni? Egy olyan világra szóló szépségbe, akinek karrierje az első és kevésbé vágyik családanyának lenni, vagy egy olyan nőbe, akinek az okozza a legnagyobb örömöt, ha a férjéről gondoskodhat? Tegyük fel, a szépségbe. Meddig fog tartani az a kapcsolat? Ha a férfi azt mondja, ’én a személyt szeretem, nem azt, amit tesz értem’, valódi vágyai pedig hosszú távon kielégítetlenek maradnak, van esélyük a tartós, boldog kapcsolatra?

Vagy vegyük példának azt a nőt, akinek értékrendszerében az az első, hogy a férfi minden körülmények között tartsa el a családot és halmozza el őt ajándékokkal. Mikor lesz tartósabb, számára boldogabb és kielégítőbb a házassága, ha egy olyan férfihoz megy hozzá, aki rendes, becsületes, hűséges – a külvilág szemében csupa értékes tulajdonsággal bír -, de cseppet sem ambiciózus, és eszébe sem jut minden nap virággal beállítani, vagy ha egy gengszterhez, aki mindig biztosítja a család magas életszínvonalát és kétnaponta újabb ékszerrel ajándékozza meg?

Mindenkinek mások a vágyai és igényei, és mindenkinek mást jelent maga a szeretet szó is. Nem biztos, hogy a barátom, párom abból érzi a szeretet, amiből én magam érezném, vagy ahogy – szerintem – én azt kimutatom. És fordítva.



Van, akinek a gőzölgő vacsora, van, akinek az ajándék jelenti a bizonyítékot. Van, akinek egy meghitt beszélgetés, és van, akinek a szex. Van, akinek igenis a külsőségek fontosak, és van, akinek másfajta törődés, odafordulás számít.

És bár a fenti példák direkt sarkítottak kicsit, az mindannyiunkban közös, minél mélyebben és gyakrabban elégíti ki valaki valódi vágyainkat és igényeinket, annál mélyebb és tartósabb lesz kapcsolatunk is. Már ha mi is ezt tesszük az övéivel.
Ha ebből a cseppet sem romantikus tételből csak annyit hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy megpróbálunk rájönni, mi az, amit szeretteink valóban szeretetnek tartanak, mik a belső vágyaik és igények, és azt próbáljuk megadni nekik, már jobbá tehetjük kapcsolatainkat. Nem csak így decemberben…

Kérdezz Pál Judittól!

Ha problémád van, és egyedül nem tudod megoldani, akkor fordulj bizalommal Pál Judithoz.

Kérdéseidet felteheted e-mailben a [email protected] címen, de fel is hívhatod Juditot a 0630/3877-387-es telefonszámon.

Kérdéseidet felteheted e-mailben a [email protected] címen, de fel is hívhatod Juditot a 0630/3877-387-es telefonszámon.

-->