Közélet

2012.08.23. 11:39

Se munka, se pénz: egyre több fiatal adja fel a reményt

Egyre több diplomás somogyi fiatal adja fel a reményt, hogy képzettségének megfelelő állást találjon a megyében, s sokan nem is idehaza, hanem a szomszédos Ausztria keleti részén akarnak boldogulni.

Vas András

– Na, ez például megéri, feleannyi, mint Grazban – kavarja meg tejeskávéját Anita a Balaton-parti kávézóban, aztán rögtön hozzáteszi: – De ezért nem érdemes hazajönni.
Még így mondja, haza, noha a pécsi egyetemen nyolc éve magyar és német szakon diplomázott 31 éves fiatal kaposvári nő egyre inkább Ausztriában képzeli el az életét. Még akkor is, ha jelenleg Szentgotthárdon lakik albérletben: a kétszobás lakást négyen bérlik, barátja mellett egy szintén a sógoroknál dolgozó tolnai párral osztoznak a bérleti díjon. Utóbbiak a Fürstenfeld – magyar nevén Fölöstöm – melletti Loipersdorf – Lipótfalva – messze földön híres termálfürdőjébe ingáznak naponta, negyvenegynéhány kilométer oda-vissza, a havi fejenkénti ezerhétszáz eurós – mai áron nagyjából 475 ezer forintos – fizetésből futja a benzinre is, nemhogy a koponyánként 35 ezres albérletre, plusz a rezsi negyedére.
Mely igazából elenyésző, hiszen igazából csak aludni használják a lakást.
– Mindennel együtt havonta négy kilót félre tudnak tenni – jegyzi meg Anita –, itthon az eredeti szakmájukban tanárként nettó kilencven körül keresnének, s ebből indulna minden.

Anita jobb kondíciókkal talált volna munkát magának, egy fehérvári cégnél lehetett volna külgazdasági levelező, ám osztott, szorzott, és végül Ausztria mellett döntött.
– Fehérváron is kellett volna albérlet – magyarázza –, s ugyanúgy itt kellett volna hagynom a családot, a barátokat, sőt, oda a barátom sem tudott volna velem jönni. Szentgotthárd ötven kilométerrel van messzebb, na jó, nem sztrádán tudok menni, de két és fél óra alatt ott vagyok. Sőt, így, hogy nyár van, elég a Balatonig jönni, s így egy órával rövidebb az út. Minden más viszont az osztrákok mellett szól.

Elsősorban persze az ezerkilencszázötven euró – nagyjából 540 ezer forint –, amiért heti öt és fél napot húz le az egyik fürstenfeldi panziósnál amolyan mindenesként: fogadja a vendégeket, csekkolja a foglalásokat, figyel a kisebb beszerzésekre.
– Nem szégyellem, eredendően takarítónőnek jelentkeztem – ismeri el Anita –, aztán a tulaj meghallotta, hogyan beszélek németül, s meglátta bennem a fantáziát. Jól jártunk mindketten, egy ilyen munkát egy osztrák két és félezer euró alatt nem végezne el, egy sima Billában vagy Hoferben ezerkétszázért húzogatják le a vonalkódot a pénztárban.

Barátja egy helyi étteremben felszolgálóként helyezkedett el, Tamás italosként – pontosabban leszedőként – kezdett, de az elmúlt egy évben már normál pincérként dolgozik, s ez háromszáz eurót emelt a havi fizetésén.
– A környéken annyi magyar szót hallani, mintha a Balatonnál dolgoznék – szól közbe a 33 éves, egykor kommunikáció szakon végzett férfi. – Csak éppen itt nem a vendégek, hanem a személyzet többsége otthoni. A helyi pincérek, szakácsok nagy része már idősebb, ha elmennek nyugdíjba, vagy az ország nyugati, a burgenlandinál, kelet-stájernél jobban fizető tiroli, vorarlbergi, salzburgi részeire, a tulajdonosok általában magyarokat vesznek fel. Elégedettek velünk, így jöhetnek utánunk a többiek.

És mennek, mennének is. Szabolcs andragógia szakos diplomával másfél évet húzott le az egyik kaposvári bevásárlóközpontban pénztárosként, s keresetéből még albérletre sem futotta.
– A szüleimnél laktam, valamit beadtam a rezsibe, a többit elvitte néhány diszkós-kocsmázós este – magyarázza a 23 éves fiú. – Egy volt gimis barátnőm Bécsbe ment férjhez, tavasszal összefutottunk, s kérdezte, miért nem megyek ki? Amikor először mondtam anyáméknak, kiakadtak, ám aztán belátták, nincs különbség, hogy felmegyek Pestre próbálkozni, vagy ki az osztrákokhoz. A volt barátnőm férje révén júniusban kijutottam Hermagorba, Karintiába, ahol egy hónapig dolgoztam egy szálloda konyháján. Mosogattam, ládákat cipeltem, néha segítettem krumplit hámozni, s cipeltem a szemetes zsákokat. A séf is magyar volt, összehaverkodtunk, s most beajánlott egy grazi étterembe. A pénz nagyjából ugyanannyi, ezerháromszáz euró havonta, mellette szállást is kapok, s napi egyszeri meleg kaját. Ja, a fizetés tizenharmadik és tizennegyedik havi pénzt is jelent. Szeptemberben kezdek, úgy számolom, ha nem hülyéskedem el a dolgot, havi hét-nyolcszáz eurót meg tudok takarítani. Arra is gondoltam, hogy be kellene iratkozni valami kereskedelmi vagy vendéglátós suliba itthon, levelezőn csak el tudnám végezni, s akkor mehetnék tovább felfelé.



Anita is hasonlóképpen gondolkodik, csak ő már az osztrák oktatás adta lehetőségeket akarja kihasználni.
– Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy hazajöjjünk – kavarja meg ismét a kávéját. – A barátnőim mind panaszkodnak, hogy nincs munka, pénz, nagy a bizonytalanság, és hogy rettenetesen rossz a hangulat otthon. És irigykednek, milyen jó nekem. Valamint, hogy meg mertem lépni, el mertem menni. Pedig nincs ebben semmi nagy dolog. Nem költöztem a világ végére, s nincsenek olyan érzéseim, hogy elszakadtam volna mindentől. Ez nem a József Attila-féle kilátástalanság, mint amit a Hazámban írt – teszi hozzá, s szavalni kezd: – Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk, s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk. Látja, valamire csak jó volt az a magyar szak...

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!