Kálváriát építettek az egykori donneri lövölde helyén

Jézus keresztútjának emlékezetére a nagyböjt péntekjein a kálváriák tizennégy stációja előtt imádkoznak a katolikus hívők. A túlnyomórészt katolikusok által lakott Kaposváron is emeltek kálváriát, de hogy pontosan mikor létesült az első, nem tudjuk. Hoss József egyháztörténész szerint a 18. század végén állíthatták, mindenesetre 1807-ben már írtak róla. Ez a kálvária a mai Zrínyi Miklós és Bartók Béla utca kereszteződése mögötti dombon kapott helyet, nem egészen ott, ahol a mostani. Kápolna még nem tartozott hozzá. 1814-ben Tulok Ferenc plébános a hívek adományaiból kijavíttatta, s hasonlóképpen cselekedett 1870-ben akkori utódja, Komesz György is, aki az egyes állomások vaslemezekre rótt képeit festette meg újra egy pécsi művésszel.



A domb azonban, amelyen a kálvária állt, áldozatul esett a városiasodásnak: 1872-ben egy részét elhordták a duna–drávai vasút építése miatt, a kálvária így életveszélyessé vált, használatát 1891-ben meg is tiltotta a város. Ujváry plébános, aki már bokros érdemeket szerzett a nagytemplom építése körül, elhatározta, hogy új kálváriát létesít.
Ujváry Ferenc 1881-től csaknem két évtizedig szolgált plébánosként Kaposváron. A tettek embere volt, maradandó alkotásokat és jó emlékeket hagyott maga után. Nemcsak az egyházi épületek fejlesztésében ért el eredményeket, hanem a város közéletében is tevékenyen vett részt, a városfejlesztő munkát támogatva. Nehezen megnyíló, de nyugodt, jó kedélyű ember volt, aki tudott bánni az emberekkel. 1900-ban veszprémi kanonoknak nevezték ki, s Kőszegen hunyt el 1907-ben.

Az új kálvária építéséhez segítséget is kapott: a városi képviselő-testület erre a célra odaajándékozta a mai Kálvária utca keleti részén lévő lövölde területét. (Ezzel a város az 1876-ban lebontott Anna-kápolnáért is – amelyet szintén közlekedési okokból szüntettek meg! – kárpótolni akarta a plébániát.) Telek tehát már volt, ráadásul Ujváry plébános addigra nagy gyakorlatot szerzett az építkezésekhez szükséges anyagi alapok előteremtésében. Nemcsak a lövölde felesleges részét és a régi kálvária területét adta el, hanem a Szent Anna-kápolna harangját is, és felhasználta a kápolna bontásából megmaradt téglákat. Így meg tudta építtetni az új kálváriát, amelynek dombján feltámadási kápolnát is emeltek, a keresztút állomásainak költségét pedig a hívek adták össze.

A kőfallal bekerített kálváriát és a kápolnát Gáspár Gyula kaposvári építőmester építette meg 1892–93-ban, Bereczk Sándor mérnök tervei alapján. A kálváriát 1893 nyarán, Péter–Pál ünnepén szentelte fel Auerbach Pál segesdi ferences házfőnök. A felszentelés ünnepére a nagytemplomból Ujváry apát vezetése alatt vonult ki a nép a kálváriára, ahol misét mondtak.
A kálváriát 1923-ig nem használták mindennapi misézésre, ezért berendezése és felszerelése igen szerény volt, s mivel a fenntartására szánt alap az első világháborút követő pénzromlás miatt elveszett, sokáig nem is tatarozták. A huszadik század elején viszont fásították a kálvária udvarát. A húszas évek közepén a város megcsináltatta a kerítést, és a kápolnához kívül sekrestyét, belül kórust építtetett. 1928-ban és 1930-ban már az egyházközség újíttatta fel, 1938-ban pedig a kálvária pénztára mellett a hívek adományait és a donnervárosi Széchenyi Körben rendezett színielőadások jövedelmét is felhasználták a javíttatáshoz. Belülről kifestették a kápolnát, s a kórushoz feljárót, a kápolnához téglalépcsőt építettek. Az 1980-as évek végén és az ezredfordulón szintén végeztek felújítást, utóbbi alkalommal püspöki, minisztériumi, megyei, városi és lakossági támogatással.

Az utcáról most három enyhén emelkedő, lépcsőzetes teraszon át a keresztúti állomások (a stációk) között lehet eljutni a kálvária legmagasabb pontján álló kápolnához. A Megváltó szenvedésének tiszafából faragott jeleneteit téglaoszlopok mélyedéseiben helyezték el, a domborműveket egy tiroli szobrász formázta meg. Az épület előtt, a két megfeszített lator között magas talapzaton az Üdvözítő keresztje áll, mellettük pedig két szobor. A kápolnában az oltárképet pótló festett, színes üvegablak a feltámadt Krisztust ábrázolja. Az oltárszekrény és a szószék vörös márványból, Szűz Mária szobra gipszből készült. A toronyban két harangot helyeztek el. „Bizonyára egyik legszebb az országban” – írta az új kálváriáról 1893-ban a Kaposvár című helyi lap.

A kálvária jelentőségét aláhúzza, hogy a Donnerben csak a második világháború után, az 1940-es években alapították meg a Szent Kereszt Plébániát, s építették fel – Kappéter István tervei szerint – a Szent Kereszt templomot. De mikor keletkezett maga a Donnerváros?
Még a Bach-korszakban történt, hogy egy külföldről bevándorolt serfőzőmester nemcsak találékonyságát és munkaerejét bocsátotta a város rendelkezésére, hanem a nevét is. Donner János Grazon keresztül jutott el Kaposvárra, ahol jó sörből már régóta hiány mutatkozott. 1857-ben ezért házat és sörfőzdét épített, majd kocsmát nyitott a Kapos folyótól délre eső bokros-lápos területen. Kocsmája hamarosan a társasági élet egyik központjává vált, a sörfőzésre azonban nem kapta meg az engedélyt, mert az italmérés joga továbbra is a hercegi uradalmat illette, s ők nem kívántak versenytársat. Donner ezután kiparcellázta a korábban értéktelennek vélt és általa már megvásárolt földeket, ahol újabb házak épültek, és további utcák nyíltak – a használaton kívüli sörházat laktanyának alakították át –, s néhány év alatt megszületett a róla elnevezett városrész. Donner János, a városfejlesztő serfőzőmester ötvenöt évesen, 1879-ben hunyt el Kaposváron. Emléktábláját 2000 tavaszán avatták fel a Zrínyi utcában.

A városrész (és az egész város) 19. század végi – 20. század eleji fejlődésének azonban árnyoldalai is voltak. Időnként úgy tűnt, hogy a rohamos gyarapodás szétfeszíti a kereteket, amelyek között Kaposvár élete folyt. A donneriek szerint szűkebb pátriájuk a város mostohagyermekévé vált. Felpanaszolták, hogy nincs csatornájuk, vízvezetékük, rossz a közvilágítás, rendezetlenek, porosak az utcák, de az adóterheket nekik is viselniük kell. A Donner városrész lakossága valóban kissé elkülönült társadalmi életet élt: saját tűzoltóságot szerveztek, önálló egyesületeket létesítettek, s a Kapos folyó és a vasútvonal tényleg válaszfalat kezdett képezni köztük és a város többi része között. A Donnervárosban már 1897 végén mozgalom indult annak érdekében, hogy a városrész szakadjon el Kaposvártól, és alakuljon önálló nagyközséggé…

1914 tavaszán néhány tekintélyes donneri polgár ismét játszadozni kezdett ezzel a gondolattal. Az ügyet Tankovics János donnervárosi képviselő 1914. május 28-án a városi tanácsülés elé vitte, s felhívta a polgármester figyelmét, hogy „a Donnerváros szerencsétlen fekvése és elzártsága nagy kellemetlenségek előidézője”. A donneri „szeparatizmus” problémája hamarosan lekerült a napirendről, hiszen nagyobb gondok támadtak: kitört a világháború…

Az előző nyáron azonban még úgy tűnt, hogy a dolgok jó irányba tartanak. Ezt az optimizmust tükrözte az is, hogy kétemeletesre építettek át egy nagy hagyományokkal bíró belvárosi épületet. A jövő héten alaposabban is megvizsgáljuk a kérdést.

Olvasóink, akik feismerték a donneri Kálváriát:

Fenyvesi Istvánné, Tóthné Tamásovics Klára, Martonné Kúsz Mária, Horváth Mónika, Soós Béla Zoltán.

Köszönjük a megfejtéseket!

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Hol látható ez az épületrész? Írja meg: Somogyi Hírlap szerkesztősége, 7400 Kaposvár, Kontrássy utca 2/A, vagy [email protected]
[/caption]

Köszönjük a megfejtéseket! A kálvára-domb Hol látható ez az épületrész? Írja meg: Somogyi Hírlap szerkesztősége, 7400 Kaposvár, Kontrássy utca 2/A, vagy [email protected] -->