Oroszlánokat tartott, de növényevők sodorták életveszélybe

– Ha a hazai gyökerekről esik szó, mindig csak a zalai falu kerül szóba, pedig...
– ...Gyugyon születtem – veszi át a szót Hubert Géza Wells –, ám négyévesen családi okok miatt el kellett költöznünk Gelsére.

– Hosszú évtizedek után oda is tért vissza.
– Tavaly az Ausztriában élő testvéremmel elmentünk Gyugyra is, de a régi házunkból csak néhány kő maradt. El is határoztam, az volt az utolsó látogatás: az én koromban már megviselik az embert az ilyen szívszorító pillanatok.



– Gelséhez is rossz emlékek fűzték...
– Előbb a háború alatt vitték el az összes lovunkat két kis mongol póni kivételével, majd a Rákosi-rendszerben állt meg a nagy fekete autó a portánk előtt, s közölte a kiszálló pártfunkcionárius: holnaptól nem a tiétek a ház. Előbbi miatt nem dolgoztam soha lovakkal, ugyanis az első lovaglásnál a pónik sebesre törték az ülepem, míg valahol utóbbinak köszönhetem, hogy kapcsolatba kerültem a filmezéssel.

– Az ötvenes években mi volt a bűnük?
– Mint a legtöbb meghurcolt vidéki családnak: falusi viszonylatban gazdagabbnak számítottunk az átlagnál. Kisemmiztek hát bennünket, a nagynénémék kénytelenek voltak felköltözni Pestre, mi, anyámmal a balatonmáriafürdői nyaralóba költöztünk két évre. Aztán nekem is a főváros felé kellett vennem az irányt.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Mindig növényevők miatt került életveszélybe
[/caption]
– A Filmgyár nem lehetett olyan rossz hely.
– Csakhogy előbb az építőgép-javító vállalathoz kerültem segédmunkásnak. Olajos motoralkatrészeket kellett tisztogatnom – nem éppen az a pálya, amit a nagykanizsai piarista gimnáziumban elképzeltem magamnak... Életem legsötétebb fél éve volt.

– S ki hozta el a fényt?
– A nagybátyám ismerte a természetfilmes Homoki Nagy István egyik segédjét, s ő segített bejutni a filmhez. A fényképezés már korábban is érdekelt, falusi gyerekként a természetért is rajongtam, azaz jó helyre kerültem. Éppen a Cimborákat forgatták, belekerültem a sűrűjébe, munka közben tanultam a szakmát.

– A filmben feltűnt két gepárd is...
– Amerikából vették őket, gyorsan elkezdtem utána olvasni, mit kell tudni róluk. Azt írták, szelídített gepárd még sohasem bántott embert.

– Nekem legyen mondva...
– Elkezdtük etetni őket, aztán pórázt tettünk rájuk, s hím olyan szelíd lett, hogy akár egy cipőfűzővel is el lehetett vinni sétálni.

– A nagymacska-sétáltatást 1956 után másra hagyta...
– Nem hagytam volna el az országot, ha normális rendszer épül ki, de nem volt más választásom, így kimentem Bécsbe.

– Aztán visszajött...
– Az állatos fotóim a munkámról mindenképpen kellettek a folytatáshoz, meg aztán a családtól sem volt időm elsőre elköszönni.

– Az akkori határ nem éppen a Duna-korzóra hasonlított...
– Egy soproni ismerősömtől szereztem egy kishatárátlépésre jogosító igazolványt, kicseréltem a képet, s hazajöttem.

– Bátor ember.
– Utóbb már én is felelőtlenségnek tartottam az egészet. Ha elkapnak...

– ...nem találkozik soha a Life magazin riporterével.
– Amikor megtudta, mivel is foglalkoztam Pesten, javasolta, menjek az Egyesült Államokba, ott ebből nagyon jól meg fogok élni.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Hubert Géza Wells Gyugyon született, de már nem tér vissza szülőfalujába
[/caption]

– A jövőbe látott.
– Ennek ellenére az NSZK-ba adtam be a vízumkérelmemet, s csak másodsorban az USA-ba. Csak éppen az Államokból hamarabb megjött a válasz. Belevágtam hát a nagy kalandba, pedig angolul csak annyit tudtam: pizza...



– Legalább nem halt éhen...
– New Jerseybe kerültem egy menekülttáborba, majd amikor kiderült, értek az állatokhoz, egy floridai madárparkba. Csak éppen még a papagájok is jobban tudtak angolul nálam, így fél évig csak söprögettem. És gőzerővel tanultam a nyelvet, így átkerültem a papagájokhoz idomárnak.

– Visszalépésnek tűnik a gepárdok után...
– Korábban sohasem dolgoztam madarakkal, de a filmgyári mentorom, Szigeti Kálmán azt mondta: ami eszik, lehet idomítani. A papagáj amúgy is rendkívül okos állat.

– Mégis otthagyta a napfényes Floridát.
– Meghallottam, hogy New Yorkban él két Homoki-tanítvány, s találkozni akartam velük. Kaptam egy állást egy magánállatkertben, s végre áthozhattam a kutyámat. Csárdást, a magyar vizslát ugyanis Bécsben kellett hagynom.

– Ennek a kutyának köszönheti, hogy felfedezték?
– A fiának, Borostyánnak. Elhatároztam, hogy összehozok egy exkluzív produkciót, s vettem mellé egy leopárdot.

– Mely, ahogy hallottam, előszeretettel fogyaszt kutyahúst.
– Borostyán már felnőtt volt, a leopárd három hónapos, amikor összekerültek, így végig az eb dominált a kapcsolatban. Persze ettől még össze kellett szoktatni őket, felépíteni a műsort. De bejött a számításom, ugyanis a Disney-stúdió egyik rendezője felfigyelt az előadásra, s áthívott a nyugati partra.

– S megkezdte Hollywood meghódítását.
– Előbb Sierra Nevadába kerültem, egy két részes filmre szerződtettek. Utána azonban semmi.

– Munkanélküliség?
– A show bizniszben úgy mondják: megbízások közötti időszak... Aztán felkértek az eredeti Dr. Doolitle-höz, melyben Rex Harrisonnal kellett dolgoznom.

– Összehaverkodtak?
– Munka közbe jól kijöttünk, amúgy elég magának való volt.

– És a többi sztárral? Redforddal? Kilmerrel? Lorennel?
– A sztárok sokszor még egymást is nehezen viselik el, nemhogy az állatokat vagy az idomárjukat. Persze akadnak kivételek, Val Kilmerrel vagy Susan Hampshire-rel egész j viszonyba kerültem. Stewart Grangerrel pedig életre szóló barátságot kötöttünk. Amúgy a kialakult viszonyban sokat számított, hogyan állnak az állatokhoz. Voltak, akik láthatóan élvezték a közös jeleneteket, Sophia Loren viszont rettegett tőlük.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Munka közben
[/caption]

– Az oroszlánoktól, gondolom, mindegyikük tartott.
– Megoldottuk, még, ha nem is könnyen. A Távol Afrikától forgatásán – amúgy, amit lát a filmben, annak 80 százaléka megtörtént, azaz nincs semmi trükk – például akadt némi vitám Sydney Pollack rendezővel: mindent elsőre fel akart venni, s hajtogatta, 80 ezer dollárba kerül neki minden egyes forgatási nap. Csak éppen számomra a jeleneteknél ügyelni kellett a biztonságra is: emberére, állatéra egyaránt. Mert amikor egy oroszlánnak teljes sebességgel rohannia kell a felvevő felé, ott nem lehet hibázni...

– A film után keményen támadták, hogy lelőtte az oroszlánt.
– El sem dördült a puska. Ástam egy húsz centis árkot az állat futásának irányába, s amikor odaért, felbukott. De tényleg tökéletesre sikeredett az illúzió. Az állatvédők levelekkel és telefonhívásokkal bombáztak, fenyegetőztek, hogy megölnek. Végül a rendőrséghez kellett fordulnom. Nem tudták, hogy engem folyamatosan ellenőriznek a hét hektáros ranchomon, ahol az oroszlánokat is tartottam.

– Képzelem, mennyire örültek a szomszédok...
– Nem volt semmi gondom, soha, esély sem volt tragédiára. Pedig harminckét oroszlánom volt.

– Velük szeretett leginkább dolgozni?
– Kiszámíthatóak és nevelhetőek. Ha egy idomított oroszlánnal magára hagynám, semmi sem történne. Bezzeg, ha egy csimpánzzal! Azonnal megtámadná.

– Pedig a filmeken olyan barátságosnak tűnnek.
– A csimpánznál nincs nagyobb gazember! A legintelligensebb állat a világon, rögtönözni is lehet vele, s ugyanazt a példányt több szerepre is be lehet tanítani. Volt, amelyik biciklizett, síelt, autót vezetett, főzött. Tudják az ember minden jó és rossz tulajdonságát, teljesen hasonló a viselkedésük. Még sírni is képesek. Viszont hét éves kor után nagyon veszélyesek, ekkorra az erejük úgy hétszeres az átlagemberének.

– Pedig a laikus azt hinné, a nagymacskákkal a legnehezebb.
– Életveszélybe mindig növényevők miatt kerültem. A legközelebb a halálhoz például egy pézsmatulok-támadása során kerültem. Már az első pillanattól csak egyet akart, hogy megöljön, nagyon tudatos volt végig, s a harmadik jelenetnél már nem tudtam kicselezni... De a medve is kiszámíthatatlan, ráadásul nagyon okos. A nagymacskák közül a jaguárral kell vigyázni: nem jelez, ha mérges, csak harap... Két dolgot fogadtam meg anno: nem dolgozom jaguárral, s nem nősülök...

– Mindkettőt megszegte...
– Így hozta az élet. De mindkettő megérte. Jaguár nélkül például nem lett volna teljes a munkám.

– Sohasem félt?
– Az állat nevelése olyan, mint a gyereké. Ha jól csinálja az ember, nincs veszélyben. Persze azért akadnak biztonságosabb foglalkozások is: átlag öt évente meghal egy idomár munka közben. Vagyis oda kell figyelni, teljes ember kell hozzá.

– Ezért hagyta abba?
– Tíz éve rájöttem, megkoptak a reflexeim, s nem szabad kockáztatni. Meg aztán ötven év elég is volt. Eladtam a cégem, még elmentem utoljára Afrikába, de nagyon szomorú irányba változtak a dolgok. Amikor a hatvanas évek elején először kint voltam, már akkor panaszkodtak a helybéliek Kenyában: a századfordulóhoz képest 80 százalékkal csökkent az állatállomány. Azóta annak a négyötöde is eltűnt.

– Lassan nem lesz vadállat a forgatásokhoz.
– A technika ma már sok mindent tud pótolni. A Pi életében a tigrisjelenetek közül például a legtöbb már animáció. Persze azért kiszúrtam azt a huszonhetet, amiben valódi állat szerepelt...

Az idén augusztusban 79 esztendős állatidomár a hetvenes évek közepére futott be a tengerentúlon, megannyi nagy sztár köszönheti neki, hogy több-kevesebb sikerrel átvészelte filmjeiben az állatjeleneteket. Leghíresebb munkája, egyben kedvence a Távol Afrikától, de alig akad olyan ismert hollywoodi állatos produkció, melyben cége, az 1969-ben alapított Animal Actors of Hollywood ne játszott volna valami szerepet. Munkásságát hétszer ismerték el az Év állatszereplő tulajdonosa-idomárja címmel, mely a szakma Oscra-díját jelenti, s hogy – bár 32 oroszlánja volt – nemcsak az állatok királyával értette meg magát, jól mutatja, hogy a díjat rókával, fókával, ölyvvel, kutyával, csimpánzzal, leopárddal is kiérdemelte.

A rendszerváltásig kerülte Magyarországot – járt helyette 27-szer Afrikában, s a világ 40 országában –, ám 1989 óta rendszeresen hazajár: a zalai Gelsén, anyja egykori szőlejében épített magának házat. Tíz éve felhagyott a filmezéssel, kalandjait azonban papírra vetette – magyarul az idei könyvhétre jelent meg –, s életének már csak egyetlen nagy álma maradt: Fekete István Emberek között című művét szeretné valahogyan filmre vinni.

Az idén augusztusban 79 esztendős állatidomár a hetvenes évek közepére futott be a tengerentúlon, megannyi nagy sztár köszönheti neki, hogy több-kevesebb sikerrel átvészelte filmjeiben az állatjeleneteket. Leghíresebb munkája, egyben kedvence a Távol Afrikától, de alig akad olyan ismert hollywoodi állatos produkció, melyben cége, az 1969-ben alapított Animal Actors of Hollywood ne játszott volna valami szerepet. Munkásságát hétszer ismerték el az Év állatszereplő tulajdonosa-idomárja címmel, mely a szakma Oscra-díját jelenti, s hogy – bár 32 oroszlánja volt – nemcsak az állatok királyával értette meg magát, jól mutatja, hogy a díjat rókával, fókával, ölyvvel, kutyával, csimpánzzal, leopárddal is kiérdemelte.

A rendszerváltásig kerülte Magyarországot – járt helyette 27-szer Afrikában, s a világ 40 országában –, ám 1989 óta rendszeresen hazajár: a zalai Gelsén, anyja egykori szőlejében épített magának házat. Tíz éve felhagyott a filmezéssel, kalandjait azonban papírra vetette – magyarul az idei könyvhétre jelent meg –, s életének már csak egyetlen nagy álma maradt: Fekete István Emberek között című művét szeretné valahogyan filmre vinni.

Munka közben Mindig növényevők miatt került életveszélybe Hubert Géza Wells Gyugyon született, de már nem tér vissza szülőfalujába -->