Figyelem, zajmérésveszély, indulhat a Rákász-diszkó!

– Új jelenség; nem emlékszem, hogy huszonöt éve, amikor még a Matrózban nyomta, bárkinek problémája lett volna a hangerővel...
–  Néha még álmodom vele – felelte Rákász Béla. – Saját színpadom volt, villogtak a lámpák, nekem csak meg kellett csinálnom a showt. Öltözőm is volt mögötte, és rendre átöltöztem közben, különböző paródiákat találtam ki, hogy fokozzam a showt.

– Fehér kesztyűben...
– Azt én találtam ki, a hetvenes években jött be az UV-lámpa, csodaszámba ment, hogy a fehér melltartó látszott a csajokon. Aztán egyre több kelléket használtam, beöltöztem a Dzsingisz kánra tatárnak, vagy éppen arabnak, matróznak. A szerelés már oké, itt a Rákász discjockey, ez volt a jelszó és indulhatott a buli.

– Nagyon más ma egy diszkó?
– Annyi csak a különbség, hogy a nyolcvanas években este tízkor kezdődött és reggel ötig tartott a buli, lenyomtam hát hét-nyolc órát is, és végigtáncolta a közönség, ma már későbbi a kezdés, mégis nehezebben pihenem ki. De ma is beöltözöm, elvégre ez szórakoztató műfaj, az egyéniségét tegye hozzá mindenki. A zenéket bárki le tudja játszani, pendrive-ról diszkózni?



– A közönség mennyit változott?
– Nem sok változást veszek észre, a fiatalok mindig is bolondok voltak (régen persze még csak nem is hallottunk például a drogról, még a németek se hoztak be Nyugatról, pedig tömegével jöttek), a szocializmusban a zene felszabadulás, lázadás is volt, ma már ez nincs, csak a hangulat van. Azt sajnálom csak, hogy a rock and roll kiment a divatból, én még a Hungárián nőttem fel. No és a mai fiatalok már nem tudnak táncolni; topognak, „szeletelnek” ezekre az új számokra, mert azokat is játszom: egy régi, egy új. A zene örök, egy darabig vendéglátóztam, de azt a rendszerváltás utóbbi tizenöt éve tönkre tette, így visszatérhettem, és most újra azt csinálom, amihez a legjobban értek.