Méltatlan utolsó út: „az ilyet nem lehet temetésnek nevezni”

Vacak fel, s alá futkos a kerítés mellett, időnként az ajtóhoz szalad, megkaparja, leül, nyüszít egy sort. Aztán kezdi előröl a futkározást: a fekete kiskutya nem érti, hová tűnt immár több mint egy a jólelkű szomszéd, aki nemhogy finom falatokkal látta el, de még akkor sem rótta meg, amikor egy egész szál kolbászt csent el tőle.

Búcsúzunk tőled, barátod, Gyöngyi, Laci – olvasható a felsőmocsoládi temető friss sírján a csokor szalagja, mellette egy másik, az aprócska dombon kókadozó virág küzd az életben maradásért. Az egyszerű deszkakereszten tintával írt felirat: G. J., élt 70 évet, 2013. VII. 11.

– A kutyáját nagyobb tisztességgel temeti el az ember! – mondja felindultan a Kossuth utca tetején lakó Major Lászlóné. Az asszony mellett a helyiek által csak Újvárnak hívott részen élők többsége is háborog, ugyanis szerintük embertelen és megalázó módon temették el falubelijüket.
J. G. úgy egy évtizede költözött a somogyi településre, s a felsőmocsoládiak csendes, zárkózott emberként ismerték meg. És dolgosnak. A lelakott portát, melyet megvásárolt gyönyörűen felújította, rendbe tette a kertet, s bár maga fabrikálta-ácsolta a bútorokat a lakba, a szomszédok a csodájára jártak a keze munkájának.
– Hobbija volt a barkácsolás – jegyzi meg Nagy Zoltánné –, vagy egymilliót értek a szerszámai.
– Utoljára én jártam nála takarítani – veszi vissza a szót Major Lászlóné. Nem sokkal utána rosszul lett, mentőt akartunk hívni hozzá, de nem engedte, mondta, másnap úgyis megy a mosdósi kórházba ellenőrzésre.

Az idős német férfi – aki néhány éve állítólag az állampolgárságot is megkapta – ugyanis daganattal küzdött, többször is volt kórházban, s két hete hétfőn is úgy vitte be Major László a szomszédját, hogy augusztus 10-ig felerősítik, vért kap és kezelést, amitől ismét javul az állapota.
– Csütörtökön aztán váratlanul meghalt – mondja csendesen Major Lászlóné.

És a helybéliek számára még váratlanabbul hat nappal később már el is temették.
– Az ilyet nem lehet temetésnek nevezni – csattan fel Nagy Zoltánné. – A Gyöngyi férje látta a koporsóban, nyitva volt a szeme és a szája, s teljesen mezítelenül feküdt az egyszerű furnérládában egy lepedőbe tekerve. Még egy szemfedőt sem kapott.
– És nemhogy pap nem volt a szertartáson, de egy beszéd sem hangzott el – teszi hozzá Major Lászlóné. – A temetés idejéről is csak véletlenül értesültünk az utolsó pillanatban, nem véletlen, hogy összesen csak heten voltunk.

Az asszony férjét különösképpen megviselték a történtek, ugyanis Major Lászlónak kellett azonosítani a német szomszédot. A férfi jóban volt a csendes betelepülttel, így nem csoda, ha a polgármesteren számon kérte a temetés furcsaságait.
– Az persze meg is haragudott rá – mondja Major Lászlóné. – De Laci nem értette, miért kellett ilyen gyorsan eltemetni, miért nem várták meg, míg értesítik J. gyerekeit.

A német férfinek ugyanis fia és lánya is van, mindketten Németországban élnek, ahogyan az elvált feleség is. A hivatalos magyarázat szerint a halotti bizonyítvány kiállítása idején nem lehetett fellelni őket, ezért volt szükség a köztemetésre.
– Elég lett volna lekérdezni a bankszámláját, hová utalta az asszonynak a tartásdíjat, s máris lett volna egy cím – folytatja Major Lászlóné. – A gyerekei biztos szebb temetést szerveztek volna neki. Semmi sem indokolta ezt a lelketlen köztemetést, hiszen nem élt rosszul. Nézze meg, ott áll a piros terepjáró most is az udvarban. Nem valami ágrólszakadt betelepülő volt, bár nem nagyon beszélt magáról, kiderült, gyógyszerész, s három nyelven beszél. A férjem amúgy a nagykövetségtől is segítséget kért, de azt mondták, csak akkor kereshetik a rokonságot, ha a rendőrség kéri, a hatóság viszont ilyet csak bűncselekmény esetén tesz, egyszerű halálesetnél nem. De ha már nem volt idő megvárni, míg a rokonok megérkeznek, miért nem szóltak, vigyünk ruhát, öltöztessük fel. Mert ez így nem végtisztesség volt, hanem gyalázat!



A törvény szerint nyolc napon belül el kellett temetni – magyarázta Vogl Szilvia, Felsőmocsolád polgármestere, amikor megkerestük az üggyel kapcsolatban. – Szintén jogszabály mondja ki, vagy ott kell eltemetni, ahol meghalt, vagy a lakhelyén. Természetesen, mivel mocsoládi volt, az önkormányzat vállalta, hogy eltemetteti, s kifizeti a köztemetés árát. Sőt, még egy sírcsokrot is csináltattam a szertartásra.

A polgármester asszony elismerte, valóban nem volt pap és beszéd a szertartáson, utóbbi leginkább azért, mert nem tudtak semmit az elhunytról.
Azt viszont én is utólag hallottam, hogy meztelenül rakták a koporsóba – tette hozzá –, ugyanis a temetésen már le volt zárva a láda. A hozzátartozókat azért nem értesítettük, mert senki sem tudott elérhetőséget hozzájuk. Úgy tudom, mivel Mosdóson halt meg, az ottaniaknak kell jelenteniük az esetet a kormányhivatalnak, s ők keresik majd meg a rokonságot. Mindezek tükrében nem értem egyesek felháborodását, szerintem ez egy szokványos temetés volt...

Keresztes József, Mosdós polgármestere elmondta: ha a mosdósi kórházban meghal valaki, az ezzel járó papírmunka a hivatalukban zajlik, s ha nem sikerül hozzátartozót találni, akkor köztemetést kell szervezni, melynek költségei általában a települést terhelik.
Évente nagyjából négyszáz halottat anyakönyvezünk – mondta Keresztes József –, s körülbelül tíz százalékukat a falunak kell eltemettetnie, az ugyanis a ritkább eset, ha a lakhely végül átvállalja a költségeket.