Te mit kompenzálsz? Énképvariációk önteltektől önsajnálókig

A megfelelő önértékelés nagyon röviden és leegyszerűsítve annyit jelent, hogy „rendben vagyok magammal” (és a világgal). Tisztában vagyok a képességeimmel - erősségeimmel és gyengeségeimmel egyaránt – és a korlátaimmal; hiszek abban, hogy el tudom érni a céljaimat, és bármi történjen is velem, meg tudom oldani a helyzetet, ahhoz illően tudok reagálni, viselkedni. Megfelelő formában tudom képviselni magamat, a véleményemet, és érvényesíteni jogaimat, szükségleteimet – mindig tiszteletteljesen, soha nem a másik kárára, de nem is örök alárendeltségben maradva. 



Akinek valóban megfelelő az önértékelése, nincs rá szüksége, hogy folyamatosan hangoztassa kiválóságát, értékeit; hogy fennhangon „fényezze magát”. Elég neki, ha ő maga tisztában van ezekkel. Ezért is gyanakodhatunk, amikor feltűnően öntelt, arrogáns, fontoskodó emberekkel találkozunk – valószínűleg nagyon törékeny és negatív az önbecsülésük, ha állandóan bizonygatniuk kell az ellenkezőjét.

Mert a túlkompenzálás ugyanúgy lehet az alacsony (vagy negatív) önértékelés tünete, mint az önbizalomhiány. Ez utóbbi jellemzője, hogy az ember hosszú időn keresztül jócskán a képességei alatt teljesít, és rengeteg, egyébként vágyott élményt, tevékenységet elszalaszt. Az önbizalomhiánytól szenvedő személy mottója általában az, hogy „nem hiszem, hogy meg tudom csinálni, úgyhogy inkább meg sem próbálom” – amit utána valószínűleg minden alkalommal nagyon meg is bán, és ettől még rosszabbul érzi magát.
Negatív önértékelés állhat sokféle pótcselekvés hátterében is (például ha ivás nélkül nem tudok megnyílni, beszélgetni; ha csak tudatmódosítókkal viselem el a mindennapokat; ha mindig mások igényeinek megfelelően osztom be az időmet, míg a sajátjaim rendre elsikkadnak, és így tovább), és akkor is érdemes elgondolkodnunk, ha rendszeresen alárendelt, függő kapcsolatokban, a mindenkinek behódoló „jó szolga” szerepében találjuk magunkat.

Minthogy önértékelésünk valóban kihat életünk minden területére, fontos, hogy foglalkozzunk vele. Még fontosabb azonban, hogy aki úgy érzi, jelenleg éppen nagyon bizonytalan, vagy alacsony szinten áll, ne könyvelje el magát örök vesztesnek, mert nem szükségszerű, hogy mindez így is maradjon. Leginkább rajtunk múlik, akarunk-e ezen az állapoton változtatni – kezdő lépésként például azzal, hogy elhisszük magunkról, képesek vagyunk tanulni, fejlődni ezen a téren is.

A megfelelő önértékeléshez elengedhetetlenül szükség van megfelelő énképre (a két fogalom nem azonos dolgot jelent, bár a hétköznapi kommunikációban gyakran használjuk szinonimaként). Az énképem a saját magamról alkotott meggyőződéseim, hiedelmeim, (magam által megszűrt) emlékeim, tapasztalataim értelmezéséből plusz a külvilág (szintén általam megszűrt) visszajelzéseiből alkotott nagy általánosság, amellyel azonosulok. Bizonyos részei állandóak, mások folyamatosan módosulnak, de egy biztos: ha nem is vagyok tudatában, folyamatosan hat rám.



Ha nyitott vagyok rá, hogy folyamatosan új információkat tudjak meg magamról, újabb és újabb készségeket sajátítsak el, tanuljak, fejlődjek, akkor lehetőségem lesz az énképemet is egyre „nekem tetszőbbé” alakítani. Erre pedig szükség lesz, hiszen ahogy említettük, az énképnek nagyon fontos szerep jut a folyamatban: az önértékelés javítására alkalmazott módszerek közül általában azok bizonyulnak a leghatékonyabbak, amelyek egyúttal az énképet is erősítik – vagyis amelyek közelíteni tudják az embert az általa vallott alapelvekhez, értékekhez.
„Rendben lenni magunkkal” folyamatos munkát és elszántságot igénylő vállalkozás. De ha már énképünk, önbecsülésünk úgyis folyamatosan velünk van, úgyis hat ránk, ha nem akarjuk, érdemes a magunk számára is építő, segítő szövetségesünkké formálnunk. Aztán pedig élvezni, hogy az eddig nehéznek tűnő helyzetekben is helyt tudunk állni, sőt, még jól is érezzük magunkat.

Az utolsó Pár-beszéd

A mai cikkel sorozatunk végére értünk. Köszönöm mindenki figyelmét, érdeklődését, véleményét, aki az elmúlt három évben velem tartott ezeken az önmagunkban és kapcsolatainkban tett felfedezőutakon.

Személyesen természetesen továbbra is várom önöket. Meghitt adventet és karácsonyi készülődét kívánok: Pál Judit

Hogy miképp gondolkodunk magunkról, mire tartjuk képesnek magunkat és mire nem, életünk minden területére kihat. Meghatározza cselekedeteinket (vagy éppen nem-cselekedeteinket) a munkában éppúgy, mint a magánéletben; önbeteljesítő jóslatként ott lebeg a szemünk előtt minden pillanatban. Változtathatunk-e önértékelésünkön, ha az jelenleg nem a javunkat szolgálja? Pál Judit - coach, mediátor Az utolsó Pár-beszéd A mai cikkel sorozatunk végére értünk. Köszönöm mindenki figyelmét, érdeklődését, véleményét, aki az elmúlt három évben velem tartott ezeken az önmagunkban és kapcsolatainkban tett felfedezőutakon.

Személyesen természetesen továbbra is várom önöket. Meghitt adventet és karácsonyi készülődét kívánok: Pál Judit -->