Tehetetlen áldozat: meg kell tenni, mert ez a parancs

Családban, iskolában, munkahelyen – előbb-utóbb valahol mindannyian szemben találjuk magunkat a megkérdőjelezhetetlennek vélt ténnyel, hogy „vannak dolgok, amelyeket igenis meg kell tennie az embernek, akár van hozzá kedve, akár nincs”.

Vannak, akiket már kezdettől erre szoktatnak: családok, ahol a szülők természetesnek veszik, hogy gyerekeiknek ugyanúgy vannak kötelességeik, mint nekik. Vannak gyerekek, akik valamilyen intézményben találkoznak először külső elvárásokkal, és felnőttek, akik egész életüket azzal a tudattal szervezik, hogy „nem tehetek másként”.
Hogy az embernek vannak kötelességei, és olykor olyan dolgokat is meg kell tennie, amihez éppen nem fűlik a foga, persze természetes is. Csak az nem mindegy, hogy ezeket azért tartja-e magára nézve kötelezőnek, mert valami homályos, személytelen, meghatározhatatlan erők ezt diktálják, vagy mert ő maga is meg van győződve arról, hogy ezt kell tennie.

„Muszáj minden nap főznöm, bármennyire utálom is csinálni, nem hagyhatom éhen veszni a családot.” „Muszáj elpakolnom a lakást a gyerekek után, mégsem élhetünk disznóólban!” „Még egy mellékállást kell vállalnom, hogy elég pénzünk legyen.” „Mindent le kell nyelnem, hiszen ha visszaszólnék a főnöknek, elveszíteném az állásomat.” „Muszáj valamivel feldobnom magam, azért eszem meg minden este két tábla csokit.” „Anyám nagyon szeretné, ha hegedülnék, nem hagyhatom ki a gyakorlást, pedig a hátam közepére sem kívánom.” „Amikor elmegyek a barátaimmal buliba, nekem is muszáj innom, különben kiközösítenek.”

A sort a végtelenségig folytathatnánk, de a közös mindegyikben az lenne, hogy a „kell”, „muszáj” fajta megfogalmazás mindegyikben másra hárítaná a felelősséget azért, amit mi magunk érzünk, gondolunk vagy teszünk. Mintha csak az istenek játékszerei volnánk egy görög tragédiában, és nekünk semmi közünk nem volna ahhoz, ami bennünk és velünk történik. Mintha egy kivégzőosztag tagjainak tennénk fel a kérdést, hogy miért ölnek, és ők azt válaszolnák, hogy „mert ez a parancs”.
A muszáj-gondolkodás nem csak a személyes felelősséget hárítja el, de egy idő után a közérzetünk is borzasztó rossz lesz tőle. Teszünk ezt-azt, lehetőleg folyamatosan, de csak mint egy robot, mert „kell”. Mert valami vagy valaki arra kényszerít. Nincs örömünk semmiben, mert úgy érezzük, nem saját választásunkból tesszük – sőt, soha semmiben nincs is választási lehetőségünk.

Pedig van. Mondhatjuk például, hogy mi azt a valamit nem akarjuk megcsinálni, és pont. Nem főzünk minden nap, találjanak maguknak ennivalót a hűtőben. Nem pakolunk el a gyerek után, ha nem talál meg valamit, majd megtanulja, hogy rendet tartson maga körül. Nem vállalunk még egy munkát, mert fizikailag nem bírjuk, találjunk más megoldást a családi pénzügyek rendezésére.
Vagy rájövünk, hogy mégis meg akarjuk tenni – akkor viszont máshogy kell fogalmaznunk. És gondolkodnunk is. Át kell fogalmaznunk addigi hiedelmeinket, hogy jobban érezhessük magunkat. Áldozat helyett felelős felnőttnek, aki szabad döntéseket hoz.
„Szeretnék minden nap főzni, mert jólesik, hogy gondoskodhatok a családomról.” „Szívesen elpakolok a gyerekek után, mert nekem szükségem van a rendre.” „Mondhat a főnök, amit akar, én meg akarom tartani a munkámat, hát eszemben sincs visszaszólni, ha ez az ára.” „Szeretném, ha a gyerekeimnek lehetőségük lenne tanulni, ezért keresek még egy másodállást is.”



Ugyanez a helyzet, ha másokra vonatkoztatva gondolkodunk hasonlóan – azaz amikor határozott elgondolásaink vannak arról, másoknak hogyan kellene viselkedniük bizonyos helyzetekben. „Azért tángáltam el a gyereket annyira, mert nem fogadott szót.” „Azért rúgtak ki az iskolából/munkahelyről, mert a vezetés annyira rugalmatlan.”, és így tovább.

Ha le tudjuk fordítani ezeket a muszájokat saját igényeink megfogalmazására, máris egészen máshogy fogjuk érezni magunkat. A végeredmény talán ugyanaz – és mégsem. Nem mindegy, hogy kiszolgáltatott, tehetetlen szerencsétlennek látjuk-e magunkat, aki mindig csak mások (elképzelt) akaratának engedelmeskedik, vagy merjük-e vállalni a felelősséget saját életünk (gondolataink, érzéseink, cselekedeteink) alakulásáért. A tudatos felelősségvállalás egyik első lépése lehet az is, ha megtanulunk fordítani magunkban, és a „kell”-eket egyre többször felváltják a „szeretném”-ek.

Kérdezz Pál Judittól!

Ha problémád van, és egyedül nem tudod megoldani, akkor fordulj bizalommal Pál Judithoz. Kérdéseidet felteheted e-mailben a [email protected] címen, de fel is hívhatod Juditot a 0630/3877-387-es telefonszámon.