Régi telek vidéken: a legjobb, a forró tégla a láb alá

Megállt az élet. Az útnak nincs gazdája. Káosz van az utakon. Mostanság a hókotró olyan, mint Jézus, mindenki tudja, hogy létezik, de még senki se látta! Ilyen és ehhez hasonló bejegyzések járják az országot a közösségi oldalakon, amióta leesett a hó. Tény, hogy a közút és az önkormányzatok sok-sok géppel tisztították az utakat, mégis maradtak vitatható szakaszok mindenfelé.

De hogy volt ez régen? Vajon ötven-hatvan évvel ezelőtt is hasonló anomáliákat tapasztaltunk és mindenfelé jogos-jogtalanul elégedetlen emberekkel találkoztunk?

A 75 éves Horváth Béla a horvát határ mellett, a Gyékényes közelében lévő, huszonpár lakossal büszkélkedő Nagyberekpusztán élte gyermekkorát. Egyszerűen fogalmaz a mai, téli helyzetről: ember legyen a talpán, aki igazságot tud tenni.
– Hat éves koromban kezdtem el iskolába járni, és csak gyönyörű telekre emlékszem – meséli. – Nagyon élveztük, folyton kint játszottunk; az egyik helybéli készítette a szánkókat, amikből legalább hármat a szamár után kötöttünk, az húzott minket. De sokat nevettünk.

Általában november végén jött meg a hó és február végéig megmaradt. Béla bácsi akkor is gyalog járt iskolába a többi nebulóval együtt, az öt kilométerre fekvő Somogybükkösre. Nem volt síléc vagy hótalpak. A leleményes gyerekek azonban készítettek maguknak valami hasonlót nyír- vagy akácfából. A nagyon dombos vidéken a szánkó is jó szolgálatot tett, a -20-25 fokos hidegben a hó tetején is tudtak vele közlekedni.
– Igen nagy, három-négy méteres havak voltak, ha hordta a szél, ez megemelkedett akár hét méteresre is – teszi hozzá. – Az emberek alagutat ástak a hóba, ami olyan stabilan állt, hogy biztonságosan közlekedtünk benne.

Szó mi szó, akkoriban kevés jármű járt az utakon, traktorok és buszok is elvétve. Utóbbi előtt a gyékényesi kavicsbánya lánctalpasa egyengette el az utat. A fa „hótolót” négy ló húzta, és mindenki segített mindenkinek a lapátolásban, közlekedésben is.
– Ma már 10-15 centiméter hónál megáll az élet, én ezt nem értem – csóválja a fejét. – Talán az a baj, hogy ma, akinek autója van, még tíz métert sem megy anélkül. Pedig jobb lenne, ha nem ülnének kocsiba, csak hátráltatják a munkát.
Végül eszébe jut, milyen csodaszép látványban volt részük, ahogyan a hatalmas fák az „égben” összeértek: a vastag hólepel, a lelógó jégcsapok meseszerű környezetet hoztak létre. És mit tettek, ha fáztak? A lábuk alá forró téglát (a lovas kocsin), a zsebükbe forró krumplit, melegítő gyanánt.

Jó élete volt télen a gyerekeknek a ''40-es, ''50-es években a barcsi Hajmási Lászlóné szerint is. Talpraesettségüket bizonyítva a fiúk jobb híján a faklumpájukba léptek, azzal csúszkáltak.
– Nem volt olyan, hogy mentünk az iskolába, és valahol nem tudtunk a hó miatt továbbjutni – meséli. – Már kora reggel eldobálta mindenki a havat a portája elől, ha egész nap esett, akkor többször is.

Utcánként érkeztek a fából készült, háromszög alakú „hótolók”. A lovak csilingelve húzták, mindenki tudta, hogy merre járnak, és jól dolgoznak. Az utakat, járdákat hamuval hintették fel. És házanként takarították szakaszonként az utat, árkokat is. Nem csak télen.